Tehát egy kényelmesnek egyáltalán nem mondható pályaszállással a hátunk mögött, irány a lejtő. Irány a lejtőőőőőőőőőőőőőő???? Hát ez az!!! Abban a felszerelésben???? A cipő (jelzem az inkvizíció során találhatták fel, nem kérdés) minden volt csak nem komfortos. Mint egy birodalmi lépegető, úgy közelítettem meg a pályát, mindeközben cipelni kellett a léceket (amik folyton kettécsúsztak) és a botokat is. Ez utóbbi - mint később rájöttem - arra lehet jó, hogy messziről észreveszik, ha a szakadékól kalimpálok velük. Nőiességem utolsó foszlányait ott valahol hagytam el. 

És ami a legbosszantóbb volt, körülöttem csupa kipirult, mosolygó arcú embert láttam, akik ezt az egészet élvezték... :-)

A csapatból egyedül voltférj tudott síelni, ezért szükségesnek látszott oktatót "bérelni". A "kölcsönzőben" egy alacsony lány és egy magas napbarnított fiú közül lehetett választani. Tippek? :-) És igeeeeeeeeeeeeeeeeeen, a castingot Jules nyerte. A fiú igen készséges volt, akkor még nem tudta mit vállalt. Hárman felnőttek (sógornő, férje és én) nekiindultunk a gyerek!!!!pályának. Életveszély és halálfélelem. Ez a kettő motoszkált bennem egy olyan lejtőn, amit a vízszintmérő buborékja talán nem is mér.

Magabiztosságot magamra erőltetve indultam meg a felvonó felé, amin a három éves gyerkőcök úgy utaztak, mintha azon jöttek volna ki az édesanyjuk pocakjából. Én meg... Naaaaaaaa jó, én még ott hagyján. Minden energiámmal azon voltam, hogy a vájatban maradjon a sílécem. Én voltam legelöl, mögöttem a sógornőm, mögötte a férje. Hátranéztem és azt láttam, hogy Móni a hátán szántja fel a lejtőt. Érthetetlen volt hogyan került abba a pozícióba, de annyira nevettünk, hogy az arcunkra fagyott a könny. És akkor jött az én időm! Hóeke. Ezt a szót akkoriban még franciául is ismertem. Mivel felértünk egy aprócska dombtetőre (Kukori szemétdombszerű méret), ahonnan egy irány volt: lefelé... Ééééééééén elindultam. Rajtam nem múlt. Siklottam, mint az állat. A lejtő alján egy három-négyéves emberkékből álló sor vonult, szorosan egymás után. Én meg csak jöttem... ők meg csak vonultak... én  meg csak jöttem... Jules üvöltött, hogy HÓEKE... én meg csak jöttem... Azért nem írt halálesetről másnap a Blikk, mert úgy siklottam át két apróka között, hogy pont a sílécükön mentem keresztül és nem a fejükön. Leizzadtam. Én is, ők is, Jules is. Az oktatásom ott valahol be is fejeződött... nem így a síelésem.

Voltférj még hitt az én tehetségemben. Másnap reggel, még alig múlt el az álom a szememből máris egy libegőszerű felvonón találtam magam. Léccel a lábamon... Helyesen kalimpáltam, gyönyörködtem a tájban, egészen elkapott a téli sportok szeretete, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy erről az alkalmatosságról le is kell szállnom... Leizzadás... De hogy???? Állni nem tudok a lábamon, nem hogy irányzottan siklani. Ha pontos és tárgyszerű akarok lenni, lerángattak a felvonóról. És akkor egy újabb felismerés: lefelé nem visz utasokat... Engem sem. Lehet tényleg nem kellett volna leszállni róla, csak körözni-körözni-körözni és nézni a napsütötte lejtőket. De engem lerángattak, kérem! Én nem is akartam idejönni, kérem! Fentről nézve a Himalája csúcsán lehettem. Oxigénpalack nélkül. Kizárt dolognak tűnt, hogy onnan élve lejövök. Talán piros pálya volt. Fekete biztosan nem, mert azon aprótalpak száguldoztak. Én, a jeti, úgy próbáltam ügyeskedni, hogy a sípályát gyakorlatilag keresztbe szeltem jobbról-balra, majd vissza balról-jobbra. Talán mélységében nem is haladtam semmit. Drága Bridget Jones naplója 2. epizódját tudnám kedves Olvasóim figyelmébe ajánlani. Ahogy ő siklott, úgy siklottam én is. A bot, amint azt már az elején is írtam, csak a kalimpálásra volt jó, meg hogy életszerű képeket készítsenek rólam a havasokban. Minden másra alkalmatlan volt. Jesszusom! Most ért a felismerés, engem óriásműlesiklani teremtett a jó Isten! Oda nem kell bot. 

Hááááááááát egy szó, mint száz leértem. Voltférj büszkén ütögette a vállam, hogy mekkora király vagyok. És hogy úgy néztem ki, mint aki tud síelni.

Ezt én is hasonlóképpen gondoltam, abban az öt percben, amíg a fotókon kellett pózolni. Mert az ugyebár megy...

Csak az! ;-)