Mi legyen a bevezető?

Drága Harle tanár úr előadásairól és - most már - könyvéből is tudom, hogy kell egy felütés, egy tüske. Szerintem az maga egy felütés, hogy közel négy hónap után újra itt egy bejegyzés...

Sok minden történt. Sok érdekes és még több érdektelen dolog. Ami miatt most írhatnékom - közléskényszerem - támadt, az a hangulatom. Nincs indokom és legkevésbé okom, hogy elégedett legyek a sorsommal, valahogy mégis az vagyok (most lekopogom, mert bár a babona nem katolikus erény, de biztos, ami biztos).

Ha annak idején voltam olyan önző, hogy a költözködésem okozta depressziómmal terheltelek Titeket, akkor itt az ideje, hogy most a megnyugvásomról is olvassatok. Megnyugodtam. Mi több, otthon érzem magam az új helyen. Hétvégén kint ültem a hintaágyon, a nap sütött, picit talán a szél is lengedezett (lehet, hogy nem is, és ezt csak a túláradó romantika íratja velem) és - bár nincs leszínezve a ház, hepehupás a viacolor, nincs kert (kert alatt nem a kopár szik sarját értem, hanem a faiskolás, minőségi bokrokkal, fűvel és kis ösvénnyel rendelkező zöld területet), mégis valahogy kerek volt a létezésem.

Butaság ugye? Vagy inkább balgaság?

Hogyan lehetséges az, hogy amikor jól fizető munkahellyel bírtam, vehettem - gyakorlatilag - bármit, ami megtetszett, mindig volt valami bajom? Most pedig, három hónapos munkanélküliséggel a hátam mögött, ilyen érzéseim támadnak. Normális ez? Aligha. 

A sors fintora, idén húsz éve tömöm a nyugdíjalapomat kisebb, nagyobb járulékokkal. Soha, soha (!!!) nem voltam állás nélkül. Egy napig sem. Ezt a mai gazdasági körülmények között egyértelmű szerencsének minősítem. Engem nem tartottak el (pedig néha frankón vágytam rá), nem voltam táppénzen. Egyszerűen: dolgoztam.

Nem, nem hajtottam magam halálra, főleg az utóbbi években nem, de mindig elfoglaltam magam.

Most pedig? Előre jelzem rémes lesz, amit leírok (akik dolgozni járnak azoknak azért, akik a csemeték miatt kelnek korán, nekik azért): 9 körül kelek, megreggelizem, pakolok, mosok, vasalok, takarítok, sorozatot nézek, sorozatot nézek, sorozatot nézek. Ilyesmi. Léha élet... Erre mondják? Bánom én?! Való nekem!

Persze egy fizetésből élni, nehéz. Nagyon nehéz. Főleg úgy, hogy hozzá vagyok szokva a "nagylábonéléshez". Illetve nem is csak ahhoz, egyszerűen nincs belémkódolva az "éljbeosztással" gén. Az "éljamának" gén van bennem. Gyártási hibás vagyok. 

A mának élés viszont tényleg nagyon megy. Mióta asztrológusnál jártam, sokkal világosabban látok dolgokat, embereket. Anno azt mondta nekem az Ildikó (asztrológus), hogy csak azokkal tartsak kapcsolatot, akikben örömömet lelem. És ezt igyekszem tartani. Sokan elkoptak mellőlem. Így volt megírva. És jöttek új ismeretségek, barátkozások. Sorsszerűen.

Százezerszer leírtam már, de most is le fogom (akit untat, azt egyrészt szívemből sajnálom, másrészt pedig picit fusson előre az olvasmányban): szeret engem a jó Isten, mert jó Embereket irányított körém.

A Családom egy részének (DrágajóAnyám) nem volt választása, voltam és passz.

A Férjem, akinek mostanság már a megélhetésemet is köszönhetem, általában nem olvas engem, nem hallgat a rádióban, de a legnagyobb türelemmel viseli a villongásaimat. :-) A Beckham és Emelet imádatomat és még mi mindent... :-)

És A Barátaim. Aki lettem, aki most vagyok, Nekik köszönhetem (Évek óta formáljuk egymást, mint víz s a part. R-Go). Szükségem van rájuk. Azt hogy a sok nehézség ellenére a napsütést és a gyönyörű őszt látom, nem az anyagi gondokat és a szakadó esőt, az az Ő érdemük. Néha levesznek a vállamról, néha leveszek a vállukról. Nem nevesítek, akikre gondolok úgyis tudják. Nincsenek sokan.

Szóóóóóóóóóval itt van az ősz, itt van újra és tényleg szép, mint mindig énnekem. 

Jaaaaaaa és indul a fogyókúra. Ha beválogatnak. Ha nem, akkor is, csak akkor önerőből sportolok (ha már nem spórolok). Erről majd bővebben is. Nem, nem négy hónap múlva... Vagy? ;-)