Szóval az van, hogy élek. Nem úgy mint pár nappal ez előtt, de élek. Veszem a levegőt, teszem egyik lábamat a másik elé, sőt vicces helyzetekben nevetek is.

Valahogy úgy képzeltem, hogy amikor majd egyedül maradok a világban, akkor majd legkevesebb, hogy szürke lesz minden, a nap sem süt ki és egy armageddon töröl el engem a létezésből... De kisüt a nap.. Jó... most éppen szakad az eső, de tegnap mondjuk sütött.

Egyedül lenni - mondjuk ki bátran - xar. Anyám most a számra csapna, hogy így nem beszél egy rendes lány, így aztán inkább fogalmazzunk úgy, hogy egyedül lenni elég rossz.

DE ÉN NEM VAGYOK EGYEDÜL! Hihetetlen szeretet tart életben.Nyilván nem tudok mindenkit név szerint felemlíteni, aki írt, vagy hívott. De néhányukat mégis szeretném. Már csak azért is, mert ezt a blogot öregségemre ki fogják adni nyomtatott formában, akkor pedig már az örökkévalónak is meg kell tartsam Őket.

Adrikám... minden nap velem kel és velem fekszik... mire észbe kapok azon veszem magam, hogy a ruháimat pakolja a mosógépbe, eteti a kutyákat. Figyel, néz, és amikor folyik a könny az arcomon, akkor egyszerűen csak megfogja a térdem... Életben tart. Már egy jó ideje. De most ténylegesen.

Jucim... az első, aki berobbant a kapun és - ugyan az óriási mellei nem engedtek teljesen közel ölelődni - azt éreztem, hogy akkor, ott vasárnap a szívéig ölel. És azóta is... Olyan energiát ad, aminek a létezéséről szerintem Ő maga sem tud.

Öcsi... soha nem fogom elfelejteni Neki, hogy megvárta, amíg jönnek az Anyuért és az összes erejét összeszedve megtette azt, amihez nekem nem volt erőm, végignézte, hogy és ahogy elviszik Őt... Nem is tudom milyen a mi kapcsolatunk, de szerintem olyan igazi baráti jóbanrosszbanos...

Kata... az én okos, higgadt és mindig precíz Barátnőm. Kevés véleményt tudok úgy elfogadni, hogy napokig jár rajta az agyam. Mert amit Ő mond, az meg van mondva. Nem nyal, nem lájkol, néha szégyenkezik miattam, néha úgy letol, hogy csak pislogok, de ami ámulatos, hogy szeret engem. Szerintem Ő maga sem tudja, hogy miért.

Orsikám... Ő a Testvérem. Valahogy úgy érzem, mi hárman vagyunk nővérek. Orsika, Mariannka és én. Én vagyok a legkisebb, a léha, önfeledt, bohó. Orsikám a szív-lélek-szeretet, aki mindig megfontolt. Akinek a puszta közelsége is olyan, mintha az Anyu maga lenne mellettem... Szeretem a szagát is... kicsit tényleg Anyuszagú...

Mariannka pedig... hát Ő aztán maga az élet. Ahogy beszél, amit beszél. Csoda!!! Miután Anyu elment vasárnap, jött és hozott nekem fokhagymakrémlevest, amilyet csak Ő tud. Azt mondta, hogy jót tesz az ereknek, meg a beleknek, meg a léleknek. És tényleg jó volt. Ma jön pakolni. Imádja szerintem, hogy tehet-vehet. A világ legjobb rendszerezője. Ez tény.

Őket gyötröm nap, mint nap fizikálisan. Nekik sírom el magam. Meg néha Nektek is, de ezt egy könnyed mozdulattal átgörgethetitek...

De tudnotok kell, hogy minden egyes hívás, írás, üzenet visszaad egy-egy csillogáspontot a szemembe és felszárít egy könnycseppet. Nem tudok mindenkit felsorolni, mert a Frontin kicsit tompítja az amúgy sem agysebész értelmemet, de Bébikém aggódása, Tibikém smsei, Pumi üzenetei, TasnádiÉvike, TóthVerácskám, FodriAnita, Csillámpóni, Julikanéni, Fruzsi, TóthBalázs és TóthAnyuka, Imike, Olikámék, Lombosék, Nyúl, HM, Keresztfijam és MINDENKI-MINDENKI-MINDENKI, aki csak egy gondolat erejéig is, de velem van. Köszönöm!!!! Köszönöm, hogy elolvastátok, hogy megértettétek, hogy megírtátok, hogy Veletek hogyan történt mindez, vagy miért féltek attól, amitől én is rettegtem.

Az élet visszatér belém, becs'szó. És megint lehet majd nézegetni a "holjármármegintabárányani" posztokat, de most még kicsit rossz. Mostantól semmi sem lesz úgy, mint pár nappal ezelőttig volt. Elveszítettem az Anyut, de megkaptam a tudatot, hogy szerethető vagyok és ezért örök hálám. IgazándibólKA!!!