Mindig mély hangom volt. DrágajóAnyámtól származó információ szerint, már 1974. május 3-án (születésem napján) igyekeztem kitűnni a tömegből, ehhez az akkoriban még viszonylag szűk eszköztáramból a hangomat választottam. Mély, rekedtes és kicsit acélos üvöltéssel jeleztem szíves érkezésemet minden etetésre. Talán mert azt hitték fiú leszek. Jut eszembe, van is itthon egy könyv - Paganini életrajza - Keresztanyám ajándékozta Anyunak még mielőtt a világra jöttem volna és az üdvözlet benne így szól: Születendő fiadnak... 

Az óvodában még nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget az orgánumomnak. Verset mondtunk, énekeltünk és életük a boldog, gondtalan napjainkat. Ti mennyit tudtok magatokról azokból az időkből? Emlékeztek még az óvodátokra? Én tisztán. A Gorkíj (ma Városligeti) fasorban töltöttem aprókorom ezen napjait, a Kelet-Pesti Vendéglátó Vállalat ovijában. Minden reggel hajnalban kellett kelnem, hogy a 16. kerületből időben beérjünk. Miért oda jártam? Mert az 1973-74-es évjárat igen bőségesre sikerült, már ami a gyerekek számát illeti. Így aztán bár a házunktól pár száz méterre három óvoda is volt, engem nem vettek fel, mondván a szülőnek van vállalati intézménye. Köszi! De imádtam ott lenni. A mai napig az orromban van a köménymagos leves szaga (nem szeretem bocsánat, ezért nem írok illatot) és bármikor lerajzolom az alaprajzot. 

De vissza a hangokhoz. Nem volt hallásom. Nem úgy!!! Zenei hallásom nem volt! És nem kérem a megjegyzéseket, hogy a zenei ízlésem ezt a mai napig megmutatja... Anyu csak a szövegből tudta meg, hogy én tulajdonképpen a Süss fel nap, fényes nap kezdetű örökbecsűt igyekszem interpretálni... 

Ez azóta sem sokat változott. Szívesen énekelek. Itthon. Magamnak. Vagy nagy tömegben, ahol max. csak a körülöttem állók idegszálain táncolok ezzel.

De a mély hang áldás. Ha tudnátok mennyit lógtam órákról, mindenféle versmondó versenyre készülve. De nem akarok előre szaladni, maradjunk a kronológiai sorrendben.

Az általános iskolában valahogy én lettem a versmondó lány. Az egyik. Mert kérem a mély hang nem csak áldás, hanem átok is. Én voltam a versmondó lány, aki komoly, zord és általában halálról szóló versekkel untatja a közönséget. Utáltam! Heltait akartam volna mondani. Vagy Várnai Zsenit. Olyan műveket, ahol ilyenek vannak: "Uci nyuci anyucinak van két kicsi lánya. Egyik lánya Ilike, másik lánya Lilike. Csípje meg a kánya!" Zseniális vers! Olvassátok el! Heltai Jenő: A jó testvérek.

http://csicsada.freeblog.hu/archives/2008/04/01/Heltai_Jeno_A_jo_testverek/

De nekem Kányádi Sándor volt, meg Albert Camus. Egyik sem szórakoztató irodalom. Nehéz, súlyos művek. Nehéz, súlyos hangnak. Persze a szavalóversenyeknél nyilván a vidám versek győznek, nem a halálhörgés... 

http://hu.scribd.com/doc/63218749/AlbertCamus-AzUtolsoVirag

Albert Camus-vel mondjuk szerencsém volt. Az utolsó virág című versével bebiztosítottam a középiskolás nyugalmamat magyarból. Drága ZsírosÁgnes tanárnő első órán - bemutatkozásképpen - megkérdezte, hogy ha akar valaki egy potya ötöst, akkor rukkoljon elő egy verssel. Előrukkoltam. Négy éven át stabil helyem volt a vers és balladamondó versenyeken és hihhhhhetetlen sikereim voltak a  Szép beszéd versenyeken is.

Addigra vagy belekomolyodtam, vagy beletörődtem, hogy nekem ezeket szánja a sors. Arany balladákból még mindig jó vagyok. Volt, amit szerettem (A honvéd özvegye), volt amit muszájból tanultam meg (Vörös rébék). Imádtam, ahogy a versenyeken dicsérik a hangomat. Végre különlegesnek éreztem magam. Ez egy tininek fontos. (Egy nem tininek is)

http://vers-versek.hu/arany-janos/a-honved-ozvegye/

Nem volt kérdéses, hogy színi pályát választok. Jelentkeztem a Madách Stúdióba. Betojtam és nem mentem el. Ezért, csakis ezért nem csodálhattok most, mint vezető színészt a Madách színpadán.

Hosszú, néma csönd következett. Már ami a hangom nem hétköznapi használatát illeti. Véget ért az iskola és vele együtt az ünnepi hanghasználat is. Átlagos keddi napokon ritkán szavalunk verset. Sajnos elég ritkán olvasunk is.

Meg voltam győződve róla, hogy majd egyszer én is olyan szülő/nagyszülő leszek, aki - nyilván felnagyítva a hajdanán történteket - pátosszal mesél a fiatalkori ambícióiról. De nem így történt. Megláttam a Komlósi Oktatási Stúdió hirdetését és bár írni mentem oda, de rádiós mikrofont találtam. És Barátokat. De ez már egy másik történet...