Vertek már át Titeket? Engem nem túl sűrűn. És nem biztos, hogy azért mert gyanakvó vagyok... egyáltalán nem vagyok az. Igazából szerencsés vagyok, hogy elmúltam negyven mire ez megtörtént velem. Az egy másik kérdés, hogy pont ebben az élethelyzetben...

De kezdem az elejéről.

A csömöri házunkat árultuk az Anyuval. Már mióta Ádám (volt férj) elköltözött. Nagy volt kettőnknek a 180négyzetméter. És van abban igazság, hogy amikor elengedsz egy témát, akkor jön rá a megoldás. Vasárnap felszerelték az emeletre a klímát és hétfőn hozta az ingatlanosunk az érdeklődőket, akikből később vevők lettek és a lány - hívjuk Veronikának - később annyi gesztust tett felém, amit soha nem képzeltem volna...

Tehát a házat eladtuk és nézni kellett másikat... Anyu szeretett volna visszamenni a 16. kerületbe. Az élete nagy részét ott töltötte és vágyott vissza. Szerette volna sűrűbben látni Erzsi barátnőjét és együtt menni a "Pennikébe" (Penny Market). Így aztán fontos tényező volt a buszmegálló könnyű megközelítése... Ez azért jelentősen szelektálta az amúgy is gyér kínálatot. Aztán hívott az ingatlanos, hogy megvan a házunk! Elmondása szerint pici is, jó a közlekedése is és jó állapotban van Megnéztem. Tényleg pici volt, de helyes környezetben és cuki kertje volt, a buszmegálló meg alig hat háznyira... Elvittem hát az Anyut. Beleszeretett. Mazsola utca... Ebbe én is.

Az eladóm - építész szakértő!!!! - nagyon normális volt, bejártuk a fullra berendezett házat és megállapodtunk.

Egy csütörtöki nap volt, amikor leszerződtem rá. Anyu boldog volt. Készült, hogy költözünk a "Mazsolkába"... aztán vasárnap meghalt... Egyedül maradtam egy olyan házzal, amihez semmi kedvem sem volt... mert ez Anyu háza lett volna... mert Ő miatta akartam... neki akartam... hogy buszozhasson... Egyedül maradtam vele és a gondolattal, hogy kell-e nekem egyáltalán. Aztán hívtam az eladóimat, hogy nem állok el, maradok és tudjanak róla milyen megnyugvás, hogy egy szakértőtől veszek házat.

Eltelt egy hónap - nagyjából ennyi kellett, hogy az eladóim találjanak másik lakhelyet - és egy szombat este átvettem a lakást. Hiszékeny vagyok. És alapból jóhiszemű. Így a teljes vételár kiegyenlítése után fel sem tűnt, hogy két szobában miért nincs még egy izzó sem a csillár helyén... miért nincs kültéri világítás... hááááát vasárnap kiderült... A falak - minden fal - nagyjából ötven centiig volt felvizesedve. Volt ahol az ujjam befért a padló és a fal közé. És nem csak a külső falakon... a belsőkön is... az elbontott konyhabútor mögött akkora repedés, hogy szinte ki lehetett látni az udvarra rajta...  Hogyan láthattam volna ezeket, hiszen minden falon szekrény volt... És ezekről mind-mind elfelejtettek szólni. Azonnal hívtam őket. Hogy ez mi? Hogy ezt hogyan tehették meg? Erre az volt a válasz, hogy ők nem látták... Háááát... de azokat a bútorokat csak elhúzták és azokat az izzókat csak kicsavarták, leszerelték...

Tudták, hogy meghalt az Anyu... hogy kivagyok... hogy nem értek hozzá... és megtették... szakértők... akik perekben ilyen ügyekben vizsgálnak helyzeteket...

A házat - a lehetőségeimhez képest - helyrehoztuk. De a nap huszonnégy órájában egy páraelszívó gép megy és nem tudok úgy hazajönni, hogy ne a falakat nézzem, penészedik-e... És van, ahol igen... Pedig minden pénzem benne áll...

Most perbe fogom őket. Mert nem hagyom, hogy a Szüleim egy életen át tartó munkájával összehozott örökségemet ellopják tőlem. Mert nem hagyom, hogy ilyen emberek szakértőként dolgozhassanak. Mert a hat hét, amíg a felújítás ment, az összes - nem túl sok - energiámat elvette.

Sokat tanultam ebből a helyzetből. Nem lettem gyanakvóbb. Hiszem, hogy az emberek jók. Mert szerencsére inkább ilyenek vannak körülöttem. Egyet tanultam meg, ki kell álljak magamért, az igazamért. És ki fogok!