Tudom, hogy azt ígértem a fotózkodásról írok majd... majd írok... mert vicces... 

Mostanság viszont nem vagyok annyira jókedvű... Nem tudom... talán az év vége...talán más... Önkínzó módon az autóban csak és kizárólagosan lassú nótákat vagyok hajlandó hallgatni... Diana Krall...Celine Dion... közben mérhetetlen közléskényszer... hol sms és post formájában... bocsika... az írhatnék néha visszafoghatatlan...

Hálás vagyok Nektek, hogy viszonylag jól fogadjátok.

Melankólikus hangulatomban zugló kertvárosi része felé vettem az irányt (autót akartam mosatni, ami persze nem jött össze...) és közben a Blue Christmas szólt. Akaratlanul is levettem a lábam a gázpedálról és hagytam, hogy a lendület vigye csak az kocsit. Békés utcák. Sehol egy ember. Mivel az alkonyat már átvette az uralmat a szürkület felett, egyre több helyen villantak fel a karácsonyi fények. De szép! A néptelen utca egyetlen mozgalmassága egy idős néni. Kezében seprű. A szebb őszi napok mementóit, a faleveleket söpri, apró lapátjára. Egyedül van. Biztosan veletek is előfordul, ha láttok egy embert, hogy belegondoltok, vajon hogyan élhet... Szerintem ő magányos. Kötött sapkáját és kockás sálját még a sarokról visszanézve is látom. Mivel töltheti a napjait? És mivel töltöm majd én, ha ennyi leszek. Talán ő is járt bálokba, mint én most koncertekre. Talán neki is volt szerető családja, barátai. És ezen a borongós decemberi napon mégis egyedül van. Ki tudja, mi vár az emberre mire megöregszik...

Csütörtök van. Rádió nap. Szeretem csinálni. Beszélhetek, ami nekem lételemem. És talán vannak, akik hallgattok... A telefonom persze mindig elérhető távolságra van tőlem. Biztos, ami biztos. Egyszer üzenetet jelez. Kis zöld ikon. Szeretek üzenetet kapni. Nem ilyet. Életem első komolyabb barátja (fiúja) írt. Meghalt az édesanyja. Vasárnap. Úgy emlékszem, vasárnap még jó kedvem volt... És ő már nem volt velünk. Ani. Szerettem. Lányaként kezelt anno. Fiatal volt. Talán még hatvan sem. Hogy írhatnám le Nektek, akik nem ismertétek? Mindig csinos volt. Az öltözéke, a haja friss és ápolt. Mindig! A legnehezebb időkben is. Nem volt könnyű élete. Iszákos férjétől bár elvált, de a lakásmegosztás - pénz hiányában - nem sikerült. Az ember hazajárt. Kellemetlen volt. Ez a Nő mégis mindig derűs volt és bár szemeit sokszor könny áztatta, becsülettel felnevelte két fiát. 

Mit lehet egy ilyen sms-re írni? Hogy sajnálom? Meg hogy őszinte részvétem? Milyen szavak ezek??? Ridegek, szürkék, nem passzolnak ahhoz, amilyen Ani volt. Volt... Furcsa. Szokatlan. Nem megszokásra vágyó. Feltárcsáztam hát a számot, ami mögött a jól ismert hang válaszolt. Mit lehet ilyenkor mondani? Tényleg! Olyan bő szókincsű a magyar nyelv és erre valahogy mégsincsen megfelelő. Könnyek vannak csak és az emlékek. 

Nehezen engedem el azokat akiket megszeretek...  

Ha bármit kérhetnék karácsonyra és megkapnám, akkor az lenne, hogy ne kelljen soha senkit elengednem. Senkit, akivel egyszer megszelídítettük egymást...