Írtam már Róluk. De mivel ez az én blogom, annyiszor írok és arról, amiről csak akarok. És csak hálával tudok gondolni Rátok, ha olvastok.

Nehéz időszakomat élem. Akik ismernek, azok most azt mondják, perszeeeeeee már legalább kétszer átélted ezt. És igazuk van. De váltani akkor is megszokhatatlan. Milyen furcsa ellentmondás... Váltás... megszokás... De mivel alapvetően pozitív ember vagyok, igyekszem ebben is a jót látni... Bár ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz - és így hozzátok is -, minél közelebb a negyven, annál rosszabbul veszem az akadályokat. Mondjuk a startvonalnál nincs is akadály. Ott még minden új. Ott még bármi lehet.

És hogy ezekben a napokban is meg tudok maradni épeszűnek, azt néhány embernek köszönhetem. Nem írok neveket. De mindenki magára ismer majd...

Van, aki naponta mellettem van. Gyakorlatilag össze is költözhetnénk. Valamelyikünk házát egyszer úgyis elveszi a bank és akkor egy szép, nagy, boldog család leszünk!!!! Így tervezzük. Vagy az is lehet, hogy kiköltözünk, mondjuk Miami-ba. Az angolom így estére már elég fáradt, de ott kinn majd felhozom magam. Vagy ha nem Miami, akkor egy ultramenő vállalkozás, amivel rémgazdagra keressük magunkat. Szóval bármi is lesz a jövőben, az biztos, hogy Ő meg én már egyek vagyunk. Néha púp vagyok a hátán, de jól tűri. És mivel nem szokásunk egymást szembe dicsérni, de nekem van blogom, ahol ezt mégis megtehetem, leírom hát, hogy nem menne a mosolygás, ha nem segítene...

Van, aki minden nap email-t ír. Hogy szeret. Hogy fontos vagyok neki és hogy mellettem áll. És olyan gyönyörű képeket csatol hozzá, hogy még a nap is kisüt reggelente, amikor megnyitom. Felnőttbarátság ez. De életem egyik nagy ajándéka. Szeretem családostól, kritikástól, mindigmegmondjaavéleményétestől. Mert mindig nyitva áll az ajtaja és a szíve.

Van, aki olyan, mintha a nővérem lenne. Ők a tágabb értelemben vett Családom. Együtt szültünk (mondjuk effektíve csak Ő szült). Kétszer is. Nulla másodperces korától ismerem a Csemetéket. És ez valahogy összeköt. Amikor az Anyu élet-halál között volt, mellettem volt a kórházban, simogatta a homlokomat, amíg a nyugtató kábasága alatt próbáltam aludni... Hozzájuk mindig hazamegyek.

Van, aki folyton tanul. Mondjuk már most is olyan okos, mint Einstein és csak ámulok, hogy miért is barátkozik velem. Tényleg! Baszkikám, miért? Tudom... mindig van lejjebb és tényleg. Egy méregdrága iskola is adott barátságot. Nem! Barátságot! Nagybetűvel. 

Van, aki tűri az önimádatomat és nagyon igyekszik minél többször megörökíteni. Hulla fáradtan is az én képeimet retusálja. És hogy az életben minden JEL, azt is Vele tapasztaltam meg. Mert legyünk őszinték, mi esély van arra, hogy egy koncerten (jelzem, amit mostanság kicsit elkerülünk mindketten) úgy jöjjünk össze, hogy az tartalommal legyen tele. Mert ez van. Számítok Rá és számíthat rám. 

Szűken Ők az én életbentartóim. Akik minden nap vagy írnak, vagy hívnak, vagy kávéztatnak, de velem vannak. 

Tartják azt a felépítményt, amit gyakorlatilag egy tornádó támadgat. (van ilyen szó???) De nincs baj, mert a sok lezárás után csak az új jöhet és az új, az jó. 

És még valami, ami életem egyik legnagyobb élménye volt... KÖSZÖNÖM A 39. SZÜLETÉSNAPOMAT!!!! Mindenkinek!!!! Aki ott volt, aki benne volt, aki velem volt. Jókor volt. Nem is képzelitek mennyire jókor!!!! 

Szóval kedves Pilléreim, csak tartsatok jó erősen, jó sokáig! 

LOVE