De kinek?

Mindannyiunkat úgy neveltek, hogy a gyász az szomorú. Nem minden esetben az. És ezt nem a Frontin íratja velem... Aki ismer, tudja, hogy életem legnagyobb veszteségén vagyok túl és mégis le tudom írni: nem vagyok szomorú. Miért nem? Egyetlen oka van csak: láttam, hogy az én DrágajóAnyám békében ment el. Mert a jó Isten megadta, hogy lássam Őt... mert bárki más talál rá, nem mertem volna megnézni és életem végéig bennem lett volna a kérdés, hogy valóban csak elaludt-e... Elaludt.. azzal a boldog tudattal, hogy a gyereke mindennél jobban szereti, hogy eladtuk a házat és hogy új szakaszt kezdünk a "Mazsolkában", hogy príma jó asztalt és székeket vettünk, meg új ágyat, amire természetesen Buki már nem jöhet fel... SE! :) És ezt mindketten tudtuk.

Anyu augusztus 17-én elment. És én meg itt maradtam. Viszek magammal mindent, amit tanultam és ami ellen tiltakoztam... és viszem az emlékeket, a boldog gyerekkor (pont augusztus 17-ig tartott) minden örömét. Ez nem szomorúság. Ez hiány. És ez sokkal nehezebb. A szomorúságot lehet orvosolni... egy jó film, egy könyv, egy baráti beszélgetés, flört egy bárkivel...mind-mind gyógyír rá. De a hiányra? Ugye, hogy arra nincs? Amikor zsigerből hívnád a telefonszámát, hogy melegítheti az ebédet, vagy hogy menjünk csempét nézni...

Így aztán nincs bennem megfelelési kényszer. Hallgatok zenét, elmegyek koncertre, felveszem a piros felsőmet, nevetek a Barátnőimmel.Mert élek. Ha lenne olyan opció, hogy bármiről (bármiről!!!) le kellene mondjak és az Anyu visszajönne, megtenném. Nincs ilyen... Az élet így van kitalálva... De minden zenehallgatás és koncert és pirosfelsőbenlevés és Barátnősnevetés közben ott a hiányérzet, a gyomorösszehúzódós ráeszmélés.