Valahogy úgy érzem, hogy egy Depeche Mode koncertet mindenkinek kellene támogasson a TB.ű

Azt mondod, hogy ugyan...te sohasem voltál "mode"-os? Én sem! Néhány évvel ezelőtt az élet úgy hozta, hogy láttam őket. Blekszelebrésen. Azóta is csak így hívjuk azt az estét Bébikémmel. Fent ültünk a kakasülőn. Már a buli előtt sikerült egy jó adag vörösborral megszentelni Betty hófehér pulóverét. Szakadt az eső. És nem számított. Mert tőlünk jópárszáz méterre állt néhány ember a színpadon, akik Zenekar voltak. Akik energiát adtak. Megfogadtuk, hogy ha újra jönnek, újra jövünk.

És ez az "újrajövés" tegnap volt. Kiemelt állóhely. Mi más. Mennyire legyek nagyonleírós? Jó, akkor az leszek.
Szóval egy vodkaredbull-lal a kezünkbe indultunk a lezárt szektorunk felé. Bébikém, Zoltán (a Férj) és én. A koncert kezdete előtt nagyjából másfél órával landoltunk. Már nem kevesen voltak. A nem kevés feketeruhás tömegből kitűnt Beni és Csapata. Beni maga volt a stílus. DrágaSchifferMiklós elájult volna, ha látja... Szerencséjére ő nem, mi viszont láttuk. Beni harminc körül lehetett, 170 magas és nagyjából 140 kilo. Kopasz. És igen, ezt még lehet fokozni. Nagykockás rövid ujjas ingéhez egészenmáskockás halásznadrágot választott. A lábán bézs edzőcipő és frotírzokni. A kezében sör. És még sör. És még sör. A koncert kezdetéig rajta és két méteres barátján szórakoztunk, akik picit elhagyták a tér-idő kontinuumot. De kit érdekel Beni, amikor a színpadon a Depeche Mooooooooooooooode!!!

Ámulat volt. Az új albumot ugyan nem ismerem és a régieket is elég hiányosan, de ha Dave-ék egyetlen nótáját sem ismerném, akkor is önfeledten üvöltöttem volna a valamivel több, mint két órát. Az a pasi egyszerűen olyan, mint a mágnes. Nem tudod levenni a szemedet róla.
Sokat agyaltam koncert közben, hogy vajon mi a titkuk? Mitől működik? Mitől tombol egy arénányi ember hétről hétre Nekik, miattuk...

Aztán rájöttem. Mert volt egy pillanat, amikor Bettyvel egymásra néztünk és ugyanazt éreztük. Ezek a pasik olyanok, mintha az 1985-ös Bravo-ból léptek volna ki... Mert nem változtak. Fejlődtek. Igen. Érettebbek lettek. Igen. Ráncosabb az arcuk. Igen. DE!!!! Dave tetovált, félmeztelen teste még mindig vadító. Martin még mindig szebben húzza ki a szemhéját, mint én valaha és a fekete körömlakk sem változott semmit. Andy pedig... nos... hát ő sem változott.

És ebben a változásra kiélezett világban ez a titok. Az állandóság. Hogy a tömeg azt kapja, amit várt. Ami az ifjúságát idézi. Amire a nyolcvanas években tombolt. Az arcok a kivetítőn, azokat az arcokat idézik, akik anno a szobáink faláról néztek vissza ránk...

Lehet, hogy a Strange Love ma már Heaven, de ahogy Dave forog a mikrofonjával, az még mindig nyolcvanas évek.

Szóval álltunk ott a hatodik sorban, balra Beni és barátai... Beni a koncert kezdetét már nem ebben az idősíkban élte át. Még most is nevetnem kell, ha eszembe jut, hogy 23 ezerért várt nagyjából két órát, a mobiljával felvett három nótát (nagy valószínűséggel csak a színpad nem szerepel majd rajta), és fél órát eltöltött a barátnője hátán fekve... Majd eltűnt...

Mi viszont nem tűntünk el. Örök barátságot kötöttünk a mellénk tolakodó nagyjából százhúsz kilós, kigyúrt, kopasz sráccal és haverjával és a mögénk tolakodó Sven Göringson-nal. Sven valószínűleg svéd. Vagy norvég. Esetleg dán vagy finn. Sírva röhögtünk, ahogy minden elszántságával azt gondolta, hogy a hatodik sorból, nagyjából három méteres kordonon túlról Dave majd megfogja a kezét. Jelzem a haja az enyémhez volt hasonlatos, úgyhogy SvenGöringson és én biztosan Martin-osnak tűntünk. Svent én neveztem el. Itt le kell írjam, hogy Bébikém HŐS módjára tartotta a háta mögött a nagy vikinget. Combfeszítőből tartott ellent. Majd egy két gyomorra bevitt, tombolásnak tűnő ütés... A svéd-magyar barátságnak ezek a tevékenységek nem ártottak. Sőt!

Amíg lent folyt a közelharc, addig ezek a drága emberek fenn a színpadon maximálisan szolgálták a közönségüket. Mosolyogtak. Élvezték. És ettől mi is nagyon. A leghelyesebb mindig az egy nézőnek, ha azt látja, hogy a Művészek jól érzik magukat. Hogy összemosolyognak egy szám után. Ha megvan az a huncut összekacsintás, hogy "eztismegcsináltukbarátom". És tegnap volt. Sok. És lehet, hogy nem barátok, vagy legalábbis nem voltak mindig azok. Voltak nehéz időszakok. Ahogy mindenkinél. De működnek. Jaj...nagyonis... :)