Mielőtt az élményanyag egy része elfelejtődik, inkább leírom mi is volt még ezen a mosolygós kedden.

Ott tartottunk, hogy a Liszt Ferenc téren üldögéltünk Bébikémmel és majszoltuk az elénk tett étket és folyamatosan kuncogtunk. Közben persze ezerágra sütött a nap. Biztosan Nektek is volt olyan pillanat az életetekben, amit jó lett volna megállítani, mert éppen nem fájt semmitek, éppen nem haragudtatok senkire vagy éppen sikerült elfelejteni a svájci frank-forint árfolyamot. Ez ott nagyjából dél körül, olyan volt. És bennünk volt az a nagyszerű érzés, hogy nem kell rohanjunk. Bébikém srácai üdülnek, az én munkahelyemről elengedtek, úgyhogy miénk volt a világ.

És a nap sütött... Ennek azért később lesz jelentősége.

Ebéd utáni szuszogás után indulás az Andrássy úton a Deák tér felé. És hogy a kirándulásunknak kulturális fennhangot is adjunk, bekanyarodtunk a gyönyörűségesen felújított - nekem Divatcsarnokba - ma Alexandra könyváruházba. Atyaég! Ámulat. Két évszázad találkozása. Az ultramodern üvegburkolatok és a Lotz terem. Micsoda kettősség és mégis milyen zseniálisan passzol egymáshoz.

Amikor ilyen művészeti alkotás közelébe keveredek, valahogy mindig eláll a szavam. Egyrészt az ámulat, másrészt pedig az alázat dolgozik bennem. Az ámulatról jut eszembe, persze hogy átnéztem a cd kínálatot is. Jelzem igen bőséges, de nézzétek csak mit találtam:

Tudjátok, pont azt beszéltük Bettyvel tegnap, hogy mennyire nincs időnk látni. Nézni nézünk, de valahogy fel sem tűnnek a régi bérházak tetőablakai, a kőfaragások, a gyönyörű erkélykorlátok. Egyszerűen elrohanunk mellettük. Mi tegnap behúztuk a féket és láttunk. Olyan üzletbe kukkantottunk, amit valószínűleg a múlt század elején nyithattak és egy szinte az üzlettel egyidős néni volt az eladó. Látszerész üzlet. Valahogy megkímélte az idő a cégtábláját, és berendezését is. A mívesen faragott polcokon nagyon régi, díszes papírdobozok rejthették a megrendelt szemüvegeket esetleg okulárékat. Lehet, hogy frázis, de a múlt század illata volt abban az apró boltban. És erről mind lemaradunk, ha kocsival utazunk.

Következő állomásunk a Deák tér és irány a Váci utca. Elmegyünk az egykori Primadonna bolt előtt, ahonnan csak a kiváltságosoknak lehetett kabátja. Közülünk egyikünknek sem volt. De arra prímán megfelelt, hogy a két donna újra az iskoláspadba üljön - nyilván képzeletben - és kibeszélje az akkori történéseket. A tanárokat, a szerelmeket... Főleg az utóbbiakat.

Azokban az években szinte folyton a belvárosban lógtunk. Pláza híjján a Rákóczi úton vásároltunk, vagy a Váci utcában. Például tornadresszt. Merthogy nekünk még kötelező volt. Így visszagondolva ultraszexista volt testheztapadó ruhában kötelet mászatni, egy nőiessége kibontakozását megélő lányt. Mi már fehér pólót húztuk a dresszre, így tiltakozva a rendszer ellen. Jesszusom! Mi kezdtük el a rendszerváltást???? Micsoda felismerés... De a Váci utca illetve környéke nem csak a butikok miatt volt népszerű. Bébikémnek például mi volt az első gondolata az egykori Fontana Áruház előtt??? Nos??? Aki ismeri, most rá kell vágja: CITY GRILL! És miért pont ezen vendéglátó egység???? Hát belátom ez a kérdés, már-már szinte sértő. 

Ezért:

Jókedvűen elnótáztuk a "City Grill-City Grill, csirkefalatok...csirkefalatok" című reklámklasszikust, majd betértünk a konkurenciához. :-) Meki. Juuuuuuuuuj! Óriási szám volt. 1988. Régiposta utca. Még csikorgós hungarocel dobozban kaptuk a Big Mac-et és akkortájt - bár kígyózó sor volt - sokkal gyorsabb kiszolgálást kaptunk. Így emlékszem. Hihetetlen menő volt a "Meki"ben enni. Konkrét kirándulások szerveződtek ide. És az első pár alkalommal még azt a bizonyos dobozt haza is vittük mementonak.

Nem vagyok még unalmas? Legfeljebb két szuszra olvassátok el. :-) Átélni csodajó volt.

Huszonhárom éve vagyunk egymás életének részesei. Atyaég! Mielőtt átcsapnánk szerelmi vallomásba, kicsit áttérnék a barátságra, mint fogalomra. Nincs sok ilyenem. Pont ezt írtam egy kommentbe tegnap a fb-ra és csodálkozást váltott ki a tény. Van nagyon-nagyon kedves ismerősöm sok. Akikkel jó együtt lenni, akikkel jó beszélgetni, akikkel tombolunk ha úgy van (és általában úgy van). Van egykori szerelemből átnemesült emberi érzelem, ami bár néha viharos, de nem adnám semmiért. Van szeretemes, de nem túl régi múltra visszatekintő FL, van aranyéletűségünk miatt közösnevezős FT és vannak rajongásaim. Jelzem ez utóbbiból is jó néhány. Akarjátok, hogy beszéljek erről???? :-)

DE a Barátság más. Ők azok, akik megkapják az un. "bohócorr" nélküli bárányannát is. Akár tetszik nekik, akár nem. Mondjuk soha nem kérdeztem, hogy akarták-e. Egyszerűen ott voltak/vannak mellettem. De cserébe én is ott vagyok támasznak. A Barátság jóban-rosszbanság. A Barátság mosolyszünetnélküliség. A Barátság tűzbemenés. Ilyesmi. Nyál vagyok? Vállalom.

Na vegyünk egy nagy levegőt és vissza a városba! Retrotúra folytatódik!

Ma már más a Váci utca is. Nem rosszabb, nem jobb: másabb. Új üzletek, éttermek, amik ugyan már évek óta az életünk részei, de a 80-as évek végefelé még sehol nem voltak, de van Adidas bolt, ahol órákig álltunk sorban, és az sem volt baj, ha kicsit nagyobb volt a megvásárolt cipő, csak rajta legyen az a három csík, vagy a dohánylevél. 

És ami még nem volt régen, az a Váci utcának az új sétáló része. Ott még anno autók jártak. Tudom, mert nővé válásom legfontosabb eseménye arrafelé történt. Pontosan meg tudtam Bettynek mutatni a helyszínt. Érdekes volt kicsit újraélni. Ööö... mármint az akkori emlékeket. Ez már a 90-es évek eleje. Akkortájt szállt fel először a Rapülők, akkortájt helyezkedtem el első munkahelyemre és drágajóApámat is akkor veszítettem el. A gondtalan tiniévekből egycsapásra felnőtt nő lettem, a szó minden értelmében. A jó dolgok talán nem is formálják annyira az embert, mint a rosszak. Legalábbis az erejét. Van, aki összerogy a tragédiák alatt, van akit erősebbé tesz. Engem megerősített. Talán meg is keményített, nem tudom.

A város azon részén olyan békebeli maradt minden. Nincsenek trendiüzletek, csak apró kézműves boltok, köszörűsök (akik zseniálisan éleznek Solingen ollókat) és éttermek. Jaaaaaa és kávéházak! Nem is akármilyenek. Ott van például a Centrál. Kihagyhatatlan! A történelem van azok között a falak között. Azt, hogy azon a napon még táncolni is fogunk, elképzelni sem tudtuk. Pedig... :-)

Nem is olyan régen jártam ott először. Talán éppen torkos-csütörtök volt. Bár ez az akkori látogatásnak nem volt szempontja. Azóta többször belátogattam már, mert imádom az időutazást. Most Bébikémmel sem hagyhattuk ki. Limonádéztunk, és kávéztunk. Ööö... és sütiztünk is. Drágakedvespincérbácsink (nagyjából velünk-korú) három perc alatt meg volt véve. Azt a formánkat hoztuk, amit asszem sokan nem szeretnek bennünk. Falkában vadásztunk. Az áldozat az a drága felszolgáló volt, aki mit sem sejtve jött hozzánk felvenni a rendelést. De a sütinél elbukott. Két negyven körüli nőnek nem kihívás a kávéház sütikészleteként felsorolt tangó, mambó, cha-cha-cha, szamba szeletektől eljutni a táncparkettig - nyilván csak képzeletben - és erre a fiatalember nagyon vevő volt. Ki tudja már, hogy tangó-t kaptunk-e vagy szambát, a lényeg, hogy ott, hárman naaaaaaaaagggggyon nevettünk. Nem harsogva, hiszen az ablakon figyelmeztetett a felirat: Centrál 1887. Egy biztos, ehhez a naphoz AZ a pincér járt nekünk. 

És mit érzek most, két nappal a NAP után? Boldogságot. Elégedettséget. Ezek nyilván múlandóak, de épülni belőlük és építeni rájuk lehet. Az biztos.

És a nap még estefelé is sütött... nem kicsit.

És a hátunk leégett... nem kicsit.

De megértitek ugye, ha azt mondom: ki bánja?