Igeeeeeeen, tudom! Október óta nem írtam. Ronda, megbízhatatlan és kiszámíthatatlan blogíró vagyok. Csodálkoznék, ha ezek után bárki hűséges maradt volna hozzám...

Pedig esemény volt nem kevés. Az új ház. Az építkezés. A hangulatok. A mélypontok. Az örömök. A macska. Sok minden. De - nehezteléseteket felvállalva - ezekről majd máskor.

Most félelem van. Aggódással vegyes félelem. Anyu kórházban.

Szombat hajnalban ablakzörgetésre riadtam fel és egyből összeugrott a gyomrom. Csak baj lehet. Az volt. Anyu. A szíve.

Hogy honnan datálódik az én zsigeri aggódásom? Pontosan tudom. 1992. nyara. Érett nőként, németországi nyelvtanulásos munka előtt Apám kórházba került. Kivizsgálás mondták. Beállítják a vérnyomását. Okéééééééééé! Az nem nagy ügy. Aztán két hétre rá meghalt. Hogy érszűkítőt kapott-e értágító helyett, az már soha nem fog kiderülni. Mindenesetre ott álltam 18 évesen egy kipukkadt burok közepén és szembesültem az Élettel. 

Egészen pontosan a halállal. Testközelből. Végignéztem, ahogy az én általában igen határozott és erős Drágajóanyám összetörik, ahogy ott állunk a nagy házban Apu nélkül. Évekig nem tudtam feldolgozni, csak söpörtem a szőnyeg alá.

Aztán nagylányosan a család (két fő is család) élére álltam, és akkor kezdett kifejlődni bennem a céltudatos, erős, határozott bárányani. Mert egyedül voltam a világban. Mert egyedül kellett megálljak a lábamon. Mert nem láthatta senki, hogy mit érzek. Mert aki gyenge, vagy gyengének látszódik azt eltapossák. És engem nem fognak eltaposni!

Persze az a gyomorösszehúzó félelem már ott lapult... Hogy ez az Anyuval is megtörténhet? Hogy akkor végérvényesen egyedül maradok? Hisz - tudom sokan szeretnek, sokan szívből, páran színből - egyedül Ő az, aki feltétel nélkül szeret. Olyannak amilyen vagyok és nem olyannak, amilyennek mutatom magam...

A gyomorösszehúzódással együtt jár az a fránya fürkészés. Hogy jól van-e?! Hogy rendesen veszi-e a levegőt?! És fürkészés ide, aggodalom oda, tizenhárom évvel ezelőtt infarktus, tíz évvel ezelőtt szívműtét. Azóta kontrollok. Gyógyszerek. És kompenzálás. És mindentmegadás. És megfelelés. Persze nyilván tudat alatt, de mégis.

És most szombat hajnalban megint... Várni a mentőt és közben erősnek mutatkozni. Várni a mentőt és közben úgy csinálni mintha mindjárt jönne már. Várni a mentőt és közben imádkozni...

Aztán szembesülni a magyar egészségügy helyzetével. A méltatlan körülményekkel. És a méltatlan körülmények közepette pozitívan a dolgokhoz álló ápolókkal. Igyekeznek, kedvesek, de fáradtak. Nem csodálom. 

Az Anyut akkor hajnalban egy hatágyas kórterembe tették be (utolsó női hely!!!!), ahol rajta és még egy asszonyon kívül csupa ágytálas, igen nagyon beteg nő volt. Ágy az ajtónál. A csap csöpög. Levegő csak éppen a túléléshez elég. De a cél nyilván ez: a túlélés. A doktornő (vagy főorvos, vagy adjunktus) rendes, a hajnali óra ellenére az összes (nem kevés) zárójelentést áttanulmányozza és elbocsájt bennünket. Mosollyal az arcán, ami nekem abban a pillanatban a remény megtestesülése volt.

Altató. Alvás. 

Reggel rohanás az Anyuhoz, felpakolva mindennel, ami egy kórházi léthez szükséges. 

Nyitok a szobába, az ágy üres és bevetett...

Ott, úgy emlékszem, meghaltam egy időre.

Még szerencse, hogy Ádám (férj) hallotta ahogy az egyik szobatárs szól, áttették az Anyut egy másik kórterembe (kórterem... micsoda furcsa szó...). Pulzus háromszáz, de odaérek a két ajtóval távolabbi szobába és az én Drágajóanyám ott ül az ablaknál lévő ágya szélén és nevet. Én rohanok és az ölébe hajtott fejjel bőgök. Ő csak mosolyog és simogatja a túlzselézett hajjal borított fejemet. Nyugtat. Ő engem. És mesél, és számonkér és mesél és fürödni megyünk és mesél és nevet. Azt hiszem az anyaságra születni kell... Az én önző alkatom talán alkalmatlan erre. (Alkatom alkalmatlan, ez jó...)

A kórházi zárójelentések között keresgélve találtam egyet, 1973 őszéről. Nőgyógyászat és kardiológia egyben. Akkor volt velem három hónapos terhes. Nem ajánlottak. Mármint engem. Hogy megszüljön. Mert veszélyes vagyok. És az is lehet, hogy életképtelen. Ezzel egyikkel sem vitatkoznék... :-) De Ő megtartott, mert kellettem neki. Hát jó döntés volt, mert nekem is kell Ő! Kell!

Azóta eltelt kétnap. Anyu jól néz ki. Kívülről. Remélem belülről is. Azt majd az okosok megmondják. 

Van még valami, ami szorosan kapcsolódik az elmúlt napokhoz! Nem lehetek elég hálás a Szeretteimnek!!!

Ádámnak (férj), aki pont 12 évvel optimistább és hívőbb (a szó nem teológiai értelmében), mint én.

Bébikémnek, aki a három gyerkőc mellett is puccba vágja magát és lélekápoló málnás sörözésre (sörözésre!!!!!!!) jön velem.

Mariannkámnak, aki Karlóval és Zsomborkával hív, ír és aggódik.

Orsikámnak, aki egész Családjával együtt velem van, és tudatosítja bennem, hogy szeretve vagyok.

No meg jó néhány igen kedves Embernek, akik tudnak a bajról és üzeneteikkel tartják bennem a hitet.

Szeretés alatt álltok. Ennyi. :-)

A félelem és a gyomorösszehúzódás némileg persze enyhül, de nem múlik.