2010. dec 03.

Nevezzük Fifinek

írta: baranyanna
Nevezzük Fifinek

Csöpi pótolhatatlan. 13 éven át volt társam jóban, rosszban. És én is neki. Már nem él. Csak a szívemben. Ez mondjuk elég giccses és szinte látom magam előtt a glitteres csillogó villogó csillámpónis táblákat... De az érzés valahol tényleg ilyesmi. 

Mielőtt leültem írni, megnézhettem volna, hogy írtam-e már erről, de nem néztem. Írok hát újra. Csöpi meghalt. Tegnap volt két hete. Elengedtem. Vannak észérvek, amikkel felesleges vitatkozni. De valahogy az még nem megy, hogy eltemessem. Atyaég! Nehogy azt képzeljétek, hogy betegember módjára a fagyasztómban tartom! Nem! Elhamvasztották. Egy erre szakosodott siófoki cég. Emberséges vállalkozás. Emberséges emberekkel. Azokban az órákban ez ugyanis nagyon fontos. És most az az apró test ott van a lakásban, egy retro, fehér porcelán (régen nagymamáink a lisztet tarthatták ilyenben) edénykében. Nincs oltár emelve, nincs virág, vagy fénykép. Az tényleg túl csillámpónis lenne. De a vérkeringésemben ott van minden mozdulata, nézése, szuszogása, szaga. Ilyen gazdinak lenni. Ha már azt nem tudom (még), hogy milyen anyának lenni.

Asszem kibírhatatlan egyed leszek. Aggódó, féltő és idegbeteg. Tegye fel a kezét, ha van ilyen közöttünk! :-)

Szóval az aggódás, a tennivágyás a héten arra a szintre jutott el nálam, hogy nézegetni kezdtem az állatmenhelyek lapjait. Mazohizmus. Bármelyiket vinném. Mindet vinném.

Ha valaki hinni kezd az emberekben, akkor villámgyorsan nézzen fel egy-két ilyen lapra, és garantáltan elmúlik. Vannak olyan "ember"társaink, akik 12 év után elpattintják a "társukat", mert már unják. És ezek a kis arcok ott ülnek egy rácsokkal körbezárt kenelben és várják vissza a gazdijukat. Azok a szempárok magukért beszélnek. Védtelenek, kiszolgáltatottak és szeretetre éhesek. És ez az utolsó az igazi kulcsszó. Főleg így, karácsony előtt. Az nem lehet, hogy ne vigyek haza egyet. Mert még megtehetem. Még jut. Étel is, szeretet is.

Szóval ahogy keresgélek, ráakadtam Fifi-re. Zseniális fej. Már fényképről is. 

Aki ismer, tudja, ha nekem kell valami/valaki, akkor az azonnal kell. Holnap már nem jó. A Neotonnak van egy ilyen száma is... "Holnap...olyan messze van a holnap, aztán holnap is a holnap... pedig én ma akarom..." Ez rólam szól.

Felhívtam hát az Alapítványt, akik gondozzák aprótestet.

Tegnap este találkoztunk. Engem két másodperc alatt megvett. Hófehér. Furcsa alkat. Furcsa arc. És egy óriási szív. Ez Fifi. Úgy bújt hozzám, mintha ezer éve barátok lennénk. Könyörgőn pillogott és bízott. Hogy most végre megszűnik a bizonytalansága. Hogy most végre lesz egy olyan ember mellette, aki vigyáz rá, szereti, eteti és melengeti.

Hát lesz! Én! 

Vasárnap jönnek. Remélem Fingóka is bírni fogja. Ez az egyetlen, amitől tartok. De szerintem kezelem majd.

Nincs teljesen igazam, amikor azt írtam, hogy az emberekbe vetett hit teljes feladása egy menhelylátogatás. Egyrészt valóban szörnyű, mit tesznek elvileg értelmes lények a négylábúakkal, DE az éremnek két oldala van (én meg napról napra bölcsebb leszek). Azok az aktivisták, akik ezeket a jószágokat összegyűjtik, kiápolják, meggyógyítják a testüket és a lelküket, új helyre helyezik őket... szóval minden tiszteletem és elismerésem az övék.

Fifikém (majd később nézünk valami új nevet neki) az Ebremény Alapítvány pártfogoltja. Remélem csak vasárnapig...

 

Szólj hozzá