Ha boldogult ifjúkoromban megkérdeztek volna - és lehet, hogy megkérdeztek, csak már nem emlékszem rá -, hogy 36 éves koromban milyen életkörülményben látom magam, akkor biztosan nem a mostanit írom le... Nem vagyok a helyemen. Pontosabban nem ezen a helyen szeretnék lenni. Akkor miért nem váltok? Mert gyáva vagyok. Mert nem rossz így, csak éppen a vágyaim egészen máshol vannak. Mert ennyi idősen végre meg kell(ene) tanulnom kompromisszumokat kötni. Mondjuk ez az, ami nem megy. Néha próbálom. Néha elegem van mindenből és olyankor persze csakazértse. 

Sokszor eszembe jut, hogy ha kérhetnék bármit az életben, akkor mi is lenne az. Persze a szeretteim éljenek örökké, meg a világbéke is, de komolyságosan, viccet félretéve egy olyan kapcsolatra lenne szükségem, ahol biztonságban vagyok. Talán pont azért ez a legfontosabb, mert 18 éve - amikor Apu meghalt - a biztonságot én magam jelentem. Magamnak is, a környezetemnek is. És ez fárasztó... Hogy csak akkor jut eszembe, hogy áááááááááááácsi én nőnek születtem, ha azokon a bizonyos napokon fáj a hasam... Azért ez sok(k). Támasznak lenni jó. Tudni, hogy számítanak és számíthatnak rád, hogy megoldod, hogy megveszed, hogy elintézed, hogy meghallgatod. Csak ez ritkán szól rólam.

Persze az ember élethelyzetét saját maga alakítja és az, hogy én mindig a könnyebb ellenállás felé mentem, nyilván okozója a mostnak.

Ez olyan nagyon panaszosan hangzik... Majd megrázom magam, mint mindig. Elteszem a fájásaimat, hogy az arcomra megint - az elvárt - mosoly ülhessen. Atyaég! Hova is tettem a bohócorromat? Előadás indul...