Tudom, a síelésről ígértem írni... Meglesz! Becs'szó! Vasárnap azonban egy olyan rendezvényen voltam, ami papírt (blogbejegyzést) követel.

Azt, hogy folyamatosan rajongok valamiért/valakiért, azt már tudhatják, akik olvasnak. Valószínűleg így születtem. Erős a kötődésem. Akit egyszer megszerettem, ki kell hogy tépjék belőlem, mert az idő múlásával a részemmé válik.

Első zenei idolom Fenyő Miklós volt, vele együtt persze a Hungária is. 1981. Táncdalfesztivál. Bárányani 7 éves.

Nyilván a nemi identitásom kezdete is valahol erre az időszakra tehető, hisz pontos emlékeim vannak, hogy az a furcsahajú, napszemüveges "bácsi" már igenis tetszett nekem... Elkapott a Limbó-láz. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy órákig kellett vigasztalnia drága jó Anyámnak, unokatesóm idióta poénja után, hogy meghalt a Fenyő... elütötte a Limbó hintó... Háááááááááát nem tartottam viccesnek. Legkevésbé sem! 

Rajongásom első tárgyiasult bizonyítéka az a bakelit kislemez - tudjátok, amihez egy pótműanyagot kellett a lemezjátszó közepére helyezni, mert csak úgy működött - aminek az egyik oldalán a Táncdalfesztivál győztes nótája volt a Hungáriától, a másikon pedig - ez közel sem érdekelt annyira - Kristály Kriszta dal. 

Innentől kezdve nem volt megállás... Rock 'n Roll partyztam, Arénáztam és meggyászoltam a napot, amikor a Hungária feloszlott... Hogy Ők haragszanak egymásra, az engem egyáltalán nem érdekelt. Rossz érzés volt, mert nem együtt zenéltek, de kaptam helyette egy Fenyő Mikit - néha brékelt is -, egy R-Go-t és egy Dolly Roll-t. Nem kellett válasszak. Ott sorakozott minden lemez a polcomon és én együtt visítottam Dolly-val a Modern Románcot 1983-ban. Azóta is megy minden szöveg, mindhárom előadótól. 

Dolly... az az énekesnő, akire már 8-9 évesen hasonlítani szerettem volna. A hajunk majdnem egyforma volt és a piszének mondható orr is stimmelt és ha elég hangosan üvöltött a lemezjátszó, akkor a hangunk is szinte azonos volt. Bármit csinált próbáltam utánozni, volt fehér-piros csíkos pólóm, féloldalas - Jézusom most is olyaaaaaaaaaaaan - frizurám. Miklósimádatomat nem befolyásolta, de ténykérdés, hogy megosztotta a Flipperöcsiimádatom. Dobálta a haját, megfelelően flegma volt - ezek szerint ez a típus az esetem, mert a későbbi szerelem az Első Emelet énekese is pont ezért tetszett meg - és a hangja... háááááááát szóval rendben valónak találtam. Azóta is. Szégyene a társadalomnak, az Ő végjátéka. Naaaaaa ez meg olyan elcsépelt és pátoszos lett. Valahogy mégis ezt érzem.

Visszakanyarodva a gondolatom elejére, amikor megtudtam, hogy a mainapigkedvenceim (Első Emelet) élő bulija előtt a Dolly Roll-t is láthatom, nem volt kérdés, hogy megnézem-e. Mai napig nem bizonyított a döntésem helyessége.... :-)

Ez a fellépés összeszorította a szívemet. Elfogult rajongóként már azt sem szerettem, hogy a Dolly Roll munkássága egy ideje a feldolgozásokról szól. Az első pár próbálkozás még helyes volt, de a többedik már unalmas. Az én Dolly Roll-om az egy leginkább mediterrán életérzést és életigenlést sugárzó banda, picit cukros (édesszájú vagyok) szövegekkel, aminek hallatán elfelejtődik a napi gond és probléma.

Biztosan törvényszerű egy zenekar életében, hogy a tagok szétszélednek... más jövőkép, konfliktusok, bármi. De a Dolly Roll nekem Kékesi, Fekete, Novai, Dolly, Zsoldos és az Öcsi. A hétvégén a Dolly és a Kékesi mellett két vadidegen ember állt, akik a dobos szót sem érdemel, de a szaxofonos-énekes produkciója vállalhatatlan volt!!!! VÁLLALHATATLAN!!! Egyrészt szövegtévesztés - ami jelentsük ki, egy félig playback előadásnál megengedhetetlen -, másrészt pedig a színpadi jelenlét... Olyan nagyon - nem tudom jobban leírni - bohócos volt. Abból sem a minőségi szint. A mosoly az arcomra fagyott, talán a hidegtől, talán a döbbenettől. Mivel eléggé elöl álltam, nem húzgáltam nagyon a számat. Soha nem bántanék meg egy színpadon álló művészt - ez a minősítés jelen esetben ez a Dollyra és a Kékesire korlátozódott -, a nemtetszésem primitív kinyilvánításával. Ha nem tetszik, félreállok. Ez nem tetszett, de ott volt két olyan ember, akiknek a muzsikáján nőttem fel... Eléggé kétes volt az érzés. A csillogás, amire a nyolcvanas évekből emlékszem és ez a fellépés, ami finoman szólva sem volt egy ragyogás. Bármennyire is vágytam annak látni...