Nem mindig van kedvem írni... Még akkor sem, ha amúgy lenne mit. Itt ez a hülye tél, már elég belőle! A hangulatából, a színeiből, az illattalanságából. Tavaszt szeretnék! MOST! Talán, mert jómagam is tavasszal születtem és hedonista ember lévén imádom magam ünnepeltetni. Jó, hogy lassan betölthetem végre a 28. évemet. :-)))))) Butaság. Öregszem. Talán ez abból derül ki a legjobban, hogy nosztalgikus pillanataim vannak... Itt van mindjárt ez a tavasz téma. Érdekes - és talán érdemes lenne egy pszichológussal kianalizáltatni -, hogy a boldogságos tavaszról miért éppen a kisiskolás korom jut eszembe először. Nem a tizenévességem, vagy a huszonéves időszakom. Pedig akkoriban biztosan voltak - talán éppen viszonzott - szerelmeim is, de valahogy, ha a tavasz a téma, akkor elsőként az április 4-i műsorral igyekvő kis bárányani rémlik fel. Aki velem korú, és lány, az pontosan tudja, hogy a 80-as évek elején nem lehetett gyerek-nylon harisnyanadrágot kapni. (Persze, sok más egyebet sem, de mondjuk 9 évesen nem hiányzott a Chivas Regal az életemből.) Igy aztán műanyag harisnya híján, a jól megszokott - azóta trendivé is vált - kötöttben feszítettem. Nekem az volt az egyik legszebb ünnep. Nem azért mert "április négyről szóljon az ének...", hanem mert akkor mehettem először szoknyában és kopogós cipőben suliba. Az menő volt. Mivel az alsótagozatos iskolaépület tőlünk alig egy sarokra volt, gyalogosan iparkodtam beérni. Azidőtájt valahogy volt tavaszillat. Mond ez Nektek bármit is? Előfordult már Veletek, hogy egy-egy emléket illattal párosítotok össze? Hát velem elő. Ilyen ez is. Ez az a része az évnek, amikor még nincs nagy meleg, de már kellemes szél fújdogál és a kertekben - mert kertesházas részen nőttem fel - meg-meglibbenti a tulipánok és jácintok fejét. Hol volt akkor még a Bakugan golyó, meg az SPS? De elvoltunk. Gyerekként. Mióta felnőtt vagyok, egyszerűen nem veszem észre ezt a tavaszillatosdit... Vagy nincs, vagy csak a gyerekeknek adja meg a jó Isten az orrot ehhez. Tényleg túl nosztalgikus vagyok...

Pedig nincs rossz életem. A Körhinta című klasszikus filmből szoktuk drága jó Anyámmal idézni boldogemlékű Kiss Manyi-t, hogy "Üssek a számra." És tényleg. Van munkám, van otthonom (ez persze enyhe túlzás, hiszen egy jó része inkább még az Erste Banké), vannak barátaim, nem is akármilyenek, sőt talán rajtuk kívül is szeretnek páran, extraként pedig él jó néhány ember, akiért feltétel nélkül és foreverig rajongok, mégis az a gondtalanság hiányzik, amit csak a kisgyerekség tud adni.

Ilyenkor szoktak a nők szülni? Mármint nem ilyenkor este 9 körül, hanem amikor ilyen gondolatok pörögnek az agyukban? Nem tudom. Talán... Egy biztos, csak a változás állandó.