Az igazságot megvallva, nem is igazán tudom hogyan kezdődött...

Talán egy Zenebutik klip, vagy Három kívánság... Egy biztos, szerelem volt első látásra. Halkan jelzem csak meg, hogy akkortájt éppen ötödik osztályos voltam, nővé érésem igen kezdeti szakaszán. Semmit nem tudtam Róluk. Csak azt, hogy tetszik a zenéjük (már a Modern Talking szintirészeit is szerettem) és főleg az énekes. A korkülönbséget akkoriban sem mérlegeltem. Irány a Sugár Keravill boltja, mert hát ez volt az egyetlen lemezbeszerző hely. Zöld borító, rémítő felső rész... de a hátkép... hát ott voltak ŐK. Kiki ének. Ez volt a mindent eldöntő információ. Nem tudom, akkoriban volt-e meghatározva célközönség, de én fan lettem. A magam visszafogott, szelíd módján. Itt nem ér nevetni! 1985-ről van szó, nem mostanról! 

Hm... 1985. Még minden sima volt, otthon, iskola, barátok és a plátói szerelem a melírozott hajú Énekes iránt. Tudom sokszor elbagatelizáltam, hogy Pajtás újság, hogy egyoldalas poszter, de az igazság az, hogy azok az órák, amiket Emelet zenék hallgatásával töltöttem, belémégtek.

Akárhányszor hallgatom a cédét az autómban, mindig előtörnek. Kedves Mára Krisztián - ha egyáltalán belekezdett - most hagyja abba a bejegyzésem olvasását, mondván, hogy nyáááááááááááááááááááálas... Sorry. Szerintem mindannyiunkban vannak ilyen emlékek. Van akinek az Emelettől, van akinek mástól. 

Én soha nem jártam koncertekre, nem mentem a Kiki lakásához (jelzem nem is tudtam merre lakik), nekem a rajongás kimerült a lemezek hallgatásából, a posztergyűjtésből és az álmodozásból. Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha mondjuk szembejön velem az utcán. Minden bizonnyal fülig pirulva fordítom el a fejem. Azt a fejet, amit utána rögtön a falba vertem volna, hogy miért is nem mentem oda legalább egy autogrammért. Igazi gyerek voltam. A Trópusi éjt hallgatva, elképzeltem, én a tizenkét éves!!! hogy suhanunk Kikivel a kristályos víz tetején. Imádtam elképzelni. És hihetetlenül mérges voltam a Szüleimre, hogy kertesházban lakunk, mert így a lány a hatodikon természetesen nem lehettem. Tényleg kis hülye voltam... fogalmam sem volt, hogy az énekes és a dalszövegek írója nem egy és ugyanaz, hogy valószínűleg nem Béla személyes történeteit rejtik a nóták. 

Hogy miért nem jártam soha koncertre, ezt nem tudom megmondani. Igazán discozni is csak 16 éves korom körül kezdtem el. Valószínűleg későn érő típus vagyok. Nekem nincsenek emlékeik a KEK-ről, vidéki bulikról. Nekem az Emelet a lemezjátszót jelentette és a sok-sok fényképet. Egészen 1997-ig...

Első koncertélmény!!! BS!!! Bébikémmel. Fehér jegy, rajta kékkel a jól ismert betűk... Arról írtam már, hogy a Bogdán oldalán kötöttünk ki, ami egy ideig nagyon bosszantó volt, mert Betty barátnőm Kiszi fan, én meg ugye tudjuk, hogy nem Bogdán fan... De aztán belejöttünk. Az új Emelet dvd-n láthatóan nagyon is. Ott vagyunk ugyanis archiválva!!! Ahogy tapsikolunk, ahogy énekelünk! Nemhiába... már akkor is imádott minket a kamera! :-) (az igazsághoz hozzá tartozik, hogy semmi totál kép, csak egy-két svenkelésbe csúsztunk be, de ott vagyunk!!!)

Aztán jöttek a nehéz idők. Nálunk is. Emeletéknél is. De a zenehallgatás nem szűnt meg. A kívülrőlfújjukazösszesnótát megmaradt. És a szeretet is. Ami ma kicsit másabb, mint tizenévesen. Más a rajongás. Más a barátkozás. Egyetlen dolog változatlan, a gyomorösszehúzódás a Hang hallatán...