... akkor a legtöbben sajnálják. Vigasztalják, vagy győzködik. Pedig igazán egyikre sincsen szükség.

Amikor egy nőnek 36 évesen egy 15 éves kutya a "gyereke", az sokaknál pláne kiveri a biztosítékot. 

Egymillió éve volt, mégis elevenen él bennem az a szombat délután, amikor Isaszeg felé autókáztunk az első férjemmel. Szeretek autókázni. Beülni és csak menni a világba. Nézni a tájat, az embereket. Egy gyorsforgalmi út kellős közepén megállt egy teherautó, a sofőr kidobott belőle egy apró testet, és elhajtott. A kis test (akkor még bizonytalan volt a besorolása) pedig lélekszakadva rohant az autó után. Megfordultunk, pedig akkoriban is volt már három kutya otthon. Kezdődött a halálos futam. A kutyus (mert addigra kiderült, hogy egy apró fekete-fehér tarka kis jószág ő) rohant az út szélén, én a kocsiból kipattanva utána, a férjem pedig kettőnk után. Hiába. Nem értem utol. Beszállás az autóba és nyitott autóval nyargaltunk utána. Kifáradt. Beugrott. Ennek 12 éve. Azóta nap, mint nap együtt vagyunk. Ha bánatom van Csöpinővér jött szeretgetni, a fogműtét után pedig el sem mozdult mellőlem.

Ezer öröm, ezer együtt töltött pillanat.

Most meg beteg. Egyik napról a másikra egyszerűen elhagyta az ereje. Állítólag vírus. Lázas. Apró kis teste alig mozdul a kis ágyában. Most nekem kellene nővérkedni, de egyszerűen rettegek. Annyira féltem őt, hogy holnap már nem lesz velem, képtelen vagyok tartani magam. Igen, megérzi. Tudom. Fekszem a szőnyegen és odadugom az arcomat, az övéhez. Szuszog, én meg nyelem a könnyeimet.

Most elvitte a doki. Mert infúziót kap. Csöpinek is akarni kell élni. Félek, hogy feladta.

De nem hagyhat egyedül... nekem egyelőre ő a gyerekem...