Annyiszor írtam már arról a bizonyos közösségi portálról... Persze, lehet szidni, lehet megítélni az azon élőket, de én mégis hálás vagyok érte.

Egyrészt olyan emberekkel tarthatom a kapcsolatot, akik több száz kilométerre élnek tőlem, vagy akár a világ másik végén, másrészt pedig az igen közeliekkel is értekezhetek.

A minap (Bébikém remélem érted!) irodám magányában rám tört az alkotási vágy. Ezt jobb híjján egy fb alkalmazásban éltem ki. Előkaptam egy papírt és tollat, elkezdtem sorolni a neveket, kik azok, akik erős karakterük miatt szerepelni fognak benne. Gondolkodás nélkül pötyögtem be az illetőkre legjellemzőbb dolgokat és az enter gomb lenyomásával a világ elé tártam... Vicces volt nézni, ahogy egyre-másra kerültek ki a megoldások és mindenki visongva írta, hogy ebben vagy abban kit vél felismerni. Alig negyed órás munkával sok-sok mosolyt csaltam az arcokra. Megérte. Én is jól szórakoztam, amíg megcsináltam és szerintem a többiek is, amikor kattintgattak rá. 

Persze én sem vagyok igazi csillámpóni, legalábbis nem minden nap, de ez az idióta alkalmazás, az együgyűségével valahogy mégis magával ragad. És persze bunda mindig van benne, soha nem ismerném el, hogy "te sohasem voltál igazi csillámpóni", mert az imidzsem részévé vált a négylábú patás.

Túl sok a hétköznap, túl kevés az ünnep. Nem túl nagy fáradtság egy kis odafigyelés. Persze nyilván nem mindenkinek van erre ideje. Én ezt is értem. De most nekem volt.

Utálatosan hideg van kint, mindenki behúzódik a szoba nyújtotta pihepuhaságba. Van aki egyedül él, van aki sokat van egyedül. Az szinte mindegy is. De ez a portál társaságot ad. A kommentek gyorsaságából tudom ki az, aki szintén egy klaviatúrát püföl és az szinte olyan, mintha együtt lennénk. Nyilván nem pótolja a személyes találkozásokat. Egyáltalán nem! Nincs annál jobb, mint Bébikémmel meginni egy kávét, vagy aranyBabámmal és imádottMariannkámmal uszodába menni és a gőzben világmegváltani, vagy eltölteni Tóthbalázsnál egy hétvégét (tudom, hogy mostanában nem voltam) Katámmal, Melcsilindcsivel, Lizivel, Mariettával és a többiekkel, és korántsem utolsó sorban koncerten tombolni legújabb szeretteimmel az EE Családdal... De mindenkit elsodornak a teendők. Rohanni a srácokért oviba, suliba, bevásárolni... mindig van vasalnivaló és ugyebár dolgozunk is, hogy megéljünk. De ne veszítsük el egymást! Rövid k.rvára az élet! Ha szeretünk valakit, akkor az illető tudjon róla, hogy fontos nekünk. Lehet nyál vagyok. Lehet túlságosan nagy a szívem (bocsika, de David Beckham irányi szerelmem tényleg végtelen). Néha szétforgácsolom magam. Néha nincs kedvem semmihez. De olyankor valahogy mindig találok magam körül kezeket. Van, aki olyan olvasnivalót ajánl, ami sorsfordító. Van, aki meghallgat és bármit mondok támogat. Van, aki nyíltan az arcomba mondja, hol és mit hibáztam (jelzem ezt kevés embertől fogadom el, tőle mindig). És vannak, akik írnak üzennek, éreztetik, hogy velem vannak.

Hát erre jó ez a buta oldal... Attól hogy csillámpóni vagyok és David Beckhammel megyek Hawaiira, vagy Pörgike fejét nyomom a WC-be, még ugyanolyan k.rva magas a bankhitelem, ugyanúgy fizetnem kell a csekkjeimet, de az a pár másodperc kiszakít a taposómalomból és átvisz egy puhább világba... csillámpóniföldre... :-)