Március óta nem írtam. De beszéltem helyette sokat, hiszen ismertek. Az elmúlt - blogtalan időszakban - volt millió élmény. Pozitív és negatív is...  De az élet alapvetően nem túl bonyolult, csak ha mi magunk azzá tesszük.

De tegnap kicsit megállt a világ. Pontosabban kicsit visszafelé forgott. Hogy miért? Türelem! Először a barátságról: nyilván unalmas olvasni, de nekem nagyon fontos lények Ők. Nincs túl sok. Egészen pontosan egy kezemen meg tudom számolni és nem is kell hozzá minden ujjam. Nagyon kedves ismerőseim vannak. Akinek szeretem a mosolyát, érdekel az életük. De a Barát, az más. Az múlt, jelen és jövő. És innen kezdődik a tegnapi nap...

Június közepe. Főnököm szabadságon. Cincogok. Engedéllyel. Rövid értekezés a fb chat-en Bébikémmel (fotó később). Találkozáááááááás! Megszokott. Kávézás. Volt már olyan. Csináljunk valami mást! Ötlet elfogadva. Irány a Liszt Ferenc tér! Menjünk egy autóval! - hangzott az indítvány. Menjünk metróval! - jött rá hamarosan a zseniális válasz. Találkozás az Árkádban, onnan indulás jegyet venni.

Tudjátok egy baráttal mindig jó időt tölteni. De amikor ezzel a baráttal olyan napot töltötök együtt, ahol mindkettőtök arcán letörölhetetlen mosoly van, na az az igazi. És ez kérem ilyen volt. Isteni szerencse, hogy az iphone rendelkezésre áll, mert így dokumentálhattuk a retro-körút minden mozzanatát. Igen, sejthetitek millió önfotóval.

Kicsit visszaszálltunk a középiskolás időszakunkba. Bébikém és én onnan datáljuk a barátságunkat.

1988. Ebben az évben lett sláger a Júlia nem akar a földön járni, amit alapvetően nem nagyon szerettem, csak és kizárólag drága Idolom (Patkó Béla akkortájt és titokban nekem azóta is: Kiki) duetté alakította Vincze Lilla nénivel a nótát. De a szöüli olimpia éve is volt, ahol kedvencem lett az öttusa csapat (igaz Berényi Andi???), és ez volt az az év, ami elvette tőlünk Gobbi Hildát és Roy Orbisont. De adott is, hiszen Szakács Bernadett és Bárány Anna osztálytársak lettek a Petőfi Sándor Közgazdasági Szakközépiskola 1/a. osztályában Volszi tanárnő felügyelete alatt.

Jó időszak volt. Mi még iskolaköpenyt hordunk, de a hajunkat már daueroltuk és elöl a frufrunkat - aki akkortájt volt velünk korú, az emlékszik - hajlakk-kal igencsak megszórva felemeltük. Igazából a fortunások és a monents-esek hozták be a divatba, és mi pórnép átvettük. A könyveinket és a füzeteinket külföldi divatlapokba csomagoltuk és drága Vidó tanárnő útmutatása szerint elkezdtük használni az Exodor desodort, amitől végre megszűnt a tomboló hormonok okozta izzadságszag.

Bébikém a középső padsorban ült. Ági barátnőnk mellett. A jó Isten szerethet minket, mert nem sodort el egymás mellől minket. Bébikémék mögött, tinikori szerelmem Jakab Gyuri ült, Turi Krisztiánnal. Volt sok sírás-rívás-nevetés.

Én az ajtó felőli padsorban a harmadik padban ültem, belül. Kosztin Andi mellett. Előttünk Sinka Móni és az Érchegyi Kati ültek. Volt olyan témazáró dolgozat, amiről kiküldtek minket, mert Andikával annyira nevettünk. Persze a leadott munkánkat sem értékelték túl...

Bébikém Dieter Bohlen-es és C. C. Catch-es volt, én Wham-es és George Michael-es. 

A vagyonokért beszerzett Bravo újságokból és fehérhollószámba menő Popcorn-okból követtük őket figyelemmel. Én németes voltam, úgyhogy némi George képért cserébe fordítgattam a cikkeket Bébikémnek. Abból az időből még vannak órai leveleim. Imádom őket.

Egyszóval innen indultunk. Ezeket az éveket idéztük fel tegnap, miközben Budapest utcáit róttuk. 

Egyikünk sem metrózott már évek óta. Ültünk, vihogtunk, akárcsak húsz évvel ezelőtt. Felidéztük, hogy milyen burkolat borította régen a megállókat. Tudjátok?! A Keleti pu olyan sóskaszínű volt, a Blaha zöld mozaikos... tudjátok folytatni? Biztosan! Most minden uniformizáltan fehér. Nem teccikes.

Egészen a Deák térig utaztunk, ahol némi hezitálás után végre megtaláltuk a kisföldalatti mozgólépcsőjét. Túrázásunk közben egyszer csak ott termet előttünk George Michael és mi muszáj voltunk egy képet készíteni vele. Jó fej volt. Kicsit szótlan ugyan, de nem lehet mindenki ilyen fecsegő. 

Remélem látjátok magatok előtt a két, negyvenes évei felé haladó szédült tyúkot, akik a metróaluljáróban egy plakáttal fotózkodnak. Hát mi voltunk azok és élveztük.

A Liszt Ferenc tér nem a múltunk része. Inkább a jelené. Ott van a Jazzy Pub, ahol ugyebár Garami Funky Staff és Gitano koncertet illik hallgatni és nézni és ott van az az ezer kiülős étterem, amiről anno még nem is álmodhattunk.

A Karma nevű helyre esett a választás. Nem tudni miért. De jó döntésnek bizonyult. Menü: zöldborsókrém leves és feketekagyló paradicsommártásban. Ez már tagadhatatlanul a jelen. Tizenéves korunkban asszem egyikünk sem evett kagylót. 

A nap ragyogott, mi pedig úriasszonyok módjára ültünk a Belváros egyik teraszán és limonádét szürcsöltünk. Tiszta Saint Tropez feeling. 

Innen folytatom, mert a túra még csak ezután következett...