Zászlóvivő élharcosa voltam a közösségi portálnak. Hittem benne, hogy azokkal az emberekkel, akikkel nincs napi kapcsolatom, de érdekel a hogylétük, prímán ellötyöghetek.

Hogy miért csak voltam? Nézzük csak... 

Viszonylag aktív - mint később kiderül - túl aktív posztoló vagyok. Extrovertált (érdeklődésével a külső világ felé forduló, aktív) személyiség. Arra vonatkozóan nem találtam adatot, hogy gyógyítható-e. 

Szeretemes találkozásnak indult. Olyan emberekkel terveztem együtt tölteni az estémet, akiket szellemileg és emberileg is kiváló csapatnak jellemeznék. Régen nem találkoztunk. Van közülük, akivel viszonylag sűrűbben és mélyebben figyeljük egymást, de a többiekkel is a pozitív nyitottság volt az uralkodó érzelem. Kíváncsian hallgattam kivel mi történt, kinek hol tart az élete. 

Amikor hozzám került a szó, alig kezdtem bele a mondókámba, máris jött egy jópofa idézet tőlem a FB-ról.

Eleinte vicces volt visszahallanom az üzenőfalra kiírt életképeimet. Eleinte igen jót mosolyogtam, hogy kinek miért lehet érdekes, ha én még reggel fél 9-kor a fotelemben ülök pizsiben. Eleinte még jót kacagtam, hogy egy kemény zenét szerető emberből milyen reakciót vált ki az én Első Emelet imádatom.

Eleinte...

Aztán teltek múltak a percek... órák... És még mindig ez volt a téma. Hogy én mikor, mit, hogyan és meddig. Az arcizmaimnak egyre több energiára volt szükségük, hogy a mosolyom őszinte legyen. 

Meglehet saját magam tettem témává magam a kiírásokkal. Belátom. De hogy ez pótolja a saját személyes beszédemet, azt nem hittem... Hogy bár ott ülök teljes életnagyságomban, van ember, aki olyan - általam felírt - témával hozakodik elő, amit abba a társaságba valószínűleg nem hoztam volna elő... mert nem oda tartozik, mert nem olyan a stílusa, mert a háttérinformációkat nem akartam elmondani. Mégis oda került. Akaratomon kívül. És már nem számítottam. Csak a post-jaim. Megismertem a leírt szavak súlyát. Vártam, hogy egyszer túllépünk ezeken. De nem. Ültem az asztalnál és egyre azon kattogtam, el innen. És mintha a többiek megéreztek volna ebből valamit, mert lassan asztalt bontottak. Én még maradtam. Mert volt kérdés, ami bennem ragadt. Volt olyan válasz is... Talán ott, akkor nem volt fontos kimondani őket. Lehet én értékelem túl egynémely kapcsolatomat. Ami nekem fontos, másnak egy adat csak. 

De minden pohárban van egy utolsó csepp... amikor az ember nem fárasztja tovább az arcizmait a mosolygásra kényszerítéssel, amikor nem akar válaszolni és kérdezni sem tovább. 

Csalódás. Nem a társaságban. Egy emberben. Elmúlik. Az extrovertáltságom kezelése pedig, jelentem: folyamatban van.