Hanyagoltam az írást. Kedvtelenül nem akartam. Olyan nehéz napok vannak mögöttem, amilyenek talán előttem is. Az életem állandó változásban van, amikor semmi másra nem vágyom, mint stabilitásra. Ez 36 évesen, közelítve a negyvenhez, talán normális.

Bébikémmel egy nagyon komoly beszélgetésen vagyunk túl. Lelkileg erősített. Új imidzs. Erre van szükségem. Persze, rám teljesen jellemző módon, először a könnyebbik részével kezdtem. Hajszínváltás. Nagy döntés. Túl sokaknak tetszett a szöszifej. Túl hivalkodó volt. Persze a vidámság és az igény a központban létre, valószínűleg alaptulajdonságom.

Egyszerű keddnek indult ez az augusztus 17-e. Csak én tudtam, hogy új életem első lépését teszem meg. Drága Fodrászom nem is sejtette mire készülök... bár túl régóta járok hozzá, hogy meglepődjön rajtam. Csak kente, kente, kente a hajamat és szépen lassan, fokozatosan eltűntek a harsány szőke tincsek. Buta gondolat, de ahogy barnult a hajam, barnult a lelkem is. A festés kész, a haj levágva. A tükörből új arc néz vissza, talán kicsit kérdőn...

Otthoni fogadtatás negatív. Már ami a Férjemet illeti. Anyámnak és a kutyáknak kifejezetten tetszett. És ami ennél még fontosabb nekem is. 

Változtattatok már drasztikusan a hajatokon? Ha igen, akkor tudjátok, milyen kritikus tud lenni az ébredés utáni első tükörbenézés. Önazonos-e a kép, amit látsz? És igen! Ott álltam öcsifrizis barna hajjal és mosolyogni volt kedvem.