Harkány (horvátul Harkanj) Pécstől 25 km-re, a Villányi-hegység lábánál található nevezetes fürdőváros. Budapesttől durván 227km-re van, ami nagyjából három és fél órás autóút.

Életemben egyszer jártam arra - 2007-ben - egy Neoton koncerten. Amikor most az Első Emelet koncert miatt, Bébikémmel (Igaz Bernadett, fotó mellékelve) tervezgettük, hogy megyünk-e vagy sem, picit elbagatelizáltuk a távolságot.

De egy Első Emelet koncert biztosan ér ennyit. Nekünk. Ezer fok volt. Fülled meleg a strandon, fürdőruhás embertömeg. Olyan érzésem volt, mint amikor anno drága jó Anyámmal (Bárány Imréné, fotó mellékelve) egy csomó időt töltöttünk a Palatinus strandon. Jó kis békebeli hangulat, klóros fertőtlenító szag, a kabinos öltözők bilétája, az összecsomagolt törölköző, pokróc, Fabulon naptej. Ennek az illata még mindig az orromban van. 

Különben biztosan nem egyedi eset, de olyan sok illat van az orromban a gyerekkoromból. Amit az előbb írtam naptej, vagy a régi Balaton-illat. Sok-sok emlék. Atyaég! Már ezekből élek? :-) Szó sincs róla, de én imádtam a 80-as éveket. És az Emelet onnan való.

Az első lemezem a második volt. Gyengébbek kedvéért az első általam birtokolt Első Emelet bakelit, az együttes második kiadványa volt. 1985-öt írtunk akkoriban. A kis Bárányani éppen az általános iskola 5. osztályát taposta. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy az osztálytárs fiúk érdeklik-e jobban, vagy a karácsonyra kapott öltöztető baba. És ez persze nem a nemi identitásomra vonatkozott. Szóval ott még csak nézegettem a hátsó borítón a srácok fényképét. Helyesek voltak, lazák, de ennyi.

Aztán telt-múlt az idő és eljött 1986, a híres fekete-fehér borítós lemezzel. Na, ott már egyértelmű volt, hogy az osztálytárs fiúk mellett jelentős érdeklődést mutatok az együttes énekese iránt. Őrülten fizettem be hétről-hétre a Pajtás újságra, sőt az Ifjúsági Magazinra is, hátha találok benne valami írást Kiki-ről (már a neve is tiszta misztikum volt). 

Drága jó Szüleim egyke gyerekeként, sok mindent megtehettem. Ilyen óriási dolog volt, hogy a szobám falán eltűrték Anyuék a kedvenceim fényképeit. Mondjuk, amikor már a létrával (régi építésű a szülői ház, belmagasság: 3,6m) kínlódtam, hogy a plafon is megteljen, az kicsit húzós volt. És csak gyűltek-gyűltek a képek. Biztos voltam, hogy a Csakazértisszerelem, meg a Harctéri madonnák nekem íródott. Kinek másnak? :-)

Tehát ilyen retroszerelemmel a szívemben kezdtünk el Első Emelet koncertekre járni. És az az Ember, akinek a posztere az ágyam mellé celuxolódott a falra, most név szerint ismer. A koncerten a kezét nyújta, beszélget, mosolyog. Nekem, velem, rám. 

Jóóóóóóóóó, a többi rajongótársra is, de ez az én blogom. :-) Bocsika!

Azt hiszem a strandélménynél keveredtem félre, tehát a harkányi messzi távolba is követtük az Emeletet. Megérte. Egyszerűen imádom Őket! Érkezésünkkor az Öcsi és a Kisszabó éppen a helyi médiának adott interjút. És amit ezzel kapcsolatosan muszáj leírnom, az a riporterhölgy... Talán soha nem fog eljutni hozzá az info, amit most leírok, ha mégis, akkor már most elnézést tőle... Ezeréves. Jó, lehet, hogy csak kétszáz, de nem tini, az tény. A mikrofont állandóan a saját szája előtt tartotta, így aztán a Fiúk viszonylag kevésszer jutottak szóhoz.

Aztán helyelfoglalás a színpad előtt. Élethalál harc. Mint mindig. DE elsősor!!!!

Aztán koncert. Tombolás. Mint mindig.

Jaaaaaaaaaa, előtte még konferanszié srác. Viváról. Istenes Bence. Asszem imádom. Cukin próbálta kezelni a felfokozott hangulatban üvöltő tömeget. 

És jöttek az annyira imádott számok, amik annyi imádott emléket hoznak felszínre. Azért is jó az első sorban állni, mert az indokolatlanul felvett - szűk - ruhám által kidomborított, némely előnytelen testtájékomat a színpad takarta! :-)

És ugráltunk. És énekeltünk. És megfogtuk egymás kezét. És ugráltunk. És énekeltünk.

Azt mondjuk nem értem, hogy egy tüzijátékot mitől nem lehet fél órával később kezdeni, ha egyszer csúszás van a műsorban... Vagy esetleg ha SP (ez kiiiiiiiiiiiiiiiii?????) picit rövidebbet plébekelt volna... Vagy az általam nagyrabecsült Kovács Kati műsorából faragtak volna... Hát egyik sem történt meg, így aztán a másfél órásra tervezett koncert, jó esetben egy órás lett. 

A tüzijátékot amúgy sem szeretem. A kutyáim (Dagi, Csöpi, Lidi, Fingi) félnek tőle. Nekem ez mindig macera augusztus 20-án és szilveszterkor is.

A koncert végének egyetlen ok miatt szoktam örülni, hogy ilyenkor kezdődik az imádás. :-) Amikor a Kisszabóval, a Gabikával, az Öcsivel, a Kelével, a Zsoltikával és legimádottabb énekesemmel Bélával fotózkodunk, beszélgetünk, nevetgélünk... Azt nem tudom, hogy nekik is ennyire szórakoztató-e, mint nekem, de szűkösebb időkben ellennék csak ilyennel, koncert nélkül is. :-)

Ez a kép... Hááááááááááááát mindentelmondós. :-) Folyt. köv! REMÉLEM! ;-)