Egyke vagyok. Ennek minden előnyével és hátrányával. És késői gyerek. Ennek minden előnyével és hátrányával.

Korán meg kellett tanuljam, hogy egyedül is helyt kell álljak az életben. Az Apu 56 évesen halt meg, én akkor érettségiztem. Továbbtanulás, külföldi nyelvtanulás köddé vált. Maradtam itthon, mert az Anyu összeomlott. Ráadásul szívbeteg is.

Mit tehet Bárányani 18 évesen, közgáz érettségivel és nulla gyakorlattal? Express újságot vásárol és talpal munka után. Ne felejtsük, mindez 18 évvel ezelőtt történt. Már akkor sem volt egyszerű normális helyet találni... Voltam három egész napig eladó a Ferenciek terén. Sírva mentem haza a 7-es busszal. Nem voltam egy "rátukmálós", ha valaki kifolyt a ruhából, nem tudtam azt hazudni, hogy juuuuuuuuuuuuuuuj de csini. A próbaidőm lejárta után, nem mentem többet, pedig hívtak volna.

Kutattam hát tovább. Gyáva voltam és féltem, de mennem kellett, mert egyik napról a másikra családfenntartó lettem. Ott  volt a nagy ház, nagy rezsivel, ott volt Anyu, akit nem lehetett megvigasztalni és ott voltam én, aki a mostani nagy önállóságomat, azokban a napokban alapoztam meg...könnyekkel a párnámban. Mert nem sírhattam nyilvánosan. Anyu előtt főleg nem. Akkor aztán végképpen összetört volna. Így hát, álarcot - ami azóta lehet eggyé vált velem - fel!

Találtam persze munkát, és hálás is vagyok azóta is, életem első főnökének. Türelmes volt és elnéző. Aránylag normális fizetést kaptam. Sokáig együtt dolgoztunk. Ott tanultam meg villanyírógépen gépelni (számítógép akkor még sehol), meg faxolni, meg kávét főzni. Ez utóbbi talán nevetséges, de komoly erőfeszítés volt egy elektromos gépen barna löttyöt főzni, mikor én, az otthoni "kotyogó"-hoz sem értettem.

Telt múlt az idő...

Lassanként tényleg elkezdtem a nagybetűs ÉLETet! Hihetetlen, de Apu már 18 éve nincs velünk. Anóka...így hívott. Cigizett. Sokat. Meg Szabadeurópát hallgatott. És volt egy béna tetoválása is, belül a bal alkarján... Soha nem fogom elfelejteni. Egy fürdőruhás csaj volt a minta. És szerette a Modern Talkingot és bár egyáltalán nem volt ritmusérzéke, imádott táncolni. Kertész volt. Az angol nagykövet rezidenciáján. Sokszor elvitt magával. Imádtam azt a nagy házat fent Budán. Talán a lakberendezéshez való vonzódásom is ott kezdődött. És máig az orromban van az üvegház illata, ahol Apu télen a palántákat nevelte. Hiányzik. Persze nem az üvegház illata. Az Apué...

Az én szüleim nem voltak nagy utazók. Talán mert sokáig kellett rám várjanak, talán mert lehetőségük sem volt. Így aztán az én Anyám 2000-ben látta először a tengert. Nem engedhettem meg magamnak - mert ekkor már egy infartktuson túl volt - , hogy ne lássa. Elmentünk hát olasz-ba. :-) Jó volt. Tenger. Habok. Kokkobello... :-)

Máig is azt emlegeti. 

Biztosan másban is van kompenzálás, mert bennem bizony igen sok. Hurcolom haza a ruhákat, cipőket, edényeket (ez a mániája), hogy semmiben ne szenvedjen hiányt.

Most például a Balatonon üdül. Keresztanyámmal, aki majd egy következő fejezet lesz... Lellén. Tóthbalázs birtokán, Kingám felügyelete és gondoskodása mellett. Mikor tegnap mentünk lefelé, szinte eufórikus érzés vett rajtam erőt, hogy megtehettem, elviszem az Anyut (képen rózsaszínben), meg Cilát (keresztanya, képen kékben) pár napra a Balcsira. Leértünk. Szétnéztek és egyik percről a másikra, pesti háziasszonyból, nyaralókká váltak. Alig lehetett kiszedni őket a vízből.

Hálát adok a sorsomnak. Értük is!