Lassan három éves történések ezek...

Az akkori (második) házasságom a végét járta. Az építkezés kész volt. Unatkoztam. Nem is tudom hogyan keveredtem erre az oldalra. Az tény, hogy ottragadtam. Imádtam újabbnál újabb képeket feltenni és várni a reakciókat. Milyen érdekes, hogy ha fehérneműs (jelzem szépre retusált - köszönöm Kendefi Gábor - ) képeket tettem fel sokkal népszerűbb voltam, mint az őszi garbós, melankólikus fotóimmal... Ilyenek a pasik. Meg persze mi csajok is ilyenek vagyunk.

És én ott kezdtem el először naplót vezetni. Mindent leírtam, akárcsak itt, hogy mit vettem fel, mit hallgatok, milyen kedvem van. És vadidegen emberek kezdték olvasni, lányok, fiúk vegyesen. Furcsa érzés volt, aztán jöttek a válaszok, meg a reakciók, hogy jóóóó, hogy tetszik, hogy írjak még. 

Az emberekbe vetett hitemet ott többször visszakaptam. Volt például egy srác, aki egy szomorú pillanatomban talált meg, elolvasta az irományomat és küldött egy Diana Krall számot. Fly me to the moon... asszem ez volt a címe. Akkor először hallottam a nőt. Ültem a gép előtt és potyogtak a könnyeim. Egyrészt a zene miatt, másrészt pedig azért, hogy egy vadidegen ember hogyan képes így ráérezni a hangulatomra.

Érdemes szót ejteni a pasikról - na nem voltak túl sokan - akikkel találkoztam. Biztosan szerencsés vagyok, de nekem tényleg nem voltak idegbeteg, skizofrén alakok, akiknek csak az én molesztálásom lett volna a célja. Voltak viszont jóképű, igen helyes, megállapodni képtelen srácok, akik az internetes társkeresés összes gyümölcsét szerették volna leszedni. Asszem én nem voltam ilyen gyümölcs, de a fiúk közül eggyel-kettővel ma is tartjuk a kapcsolatot. Jókat nevettünk a korábbi megtapasztalásokon, hogy milyen nők is vannak a világban. 

Most, hogy erről írok eszembe jutottak az akkori arcok, levelek, naplóbejegyzések. Majd megpróbálom ide is bevágni, ha sikerül.

Addig egy kis Diana Krall...

https://www.youtube.com/watch?v=qVCgf6_M7i4