De kinek? Mindannyiunkat úgy neveltek, hogy a gyász az szomorú. Nem minden esetben az. És ezt nem a Frontin íratja velem... Aki ismer, tudja, hogy életem legnagyobb veszteségén vagyok túl és mégis le tudom írni: nem vagyok szomorú. Miért nem? Egyetlen oka van csak: láttam, hogy az…

Szóval az van, hogy élek. Nem úgy mint pár nappal ez előtt, de élek. Veszem a levegőt, teszem egyik lábamat a másik elé, sőt vicces helyzetekben nevetek is. Valahogy úgy képzeltem, hogy amikor majd egyedül maradok a világban, akkor majd legkevesebb, hogy szürke lesz minden, a nap…

Nyilván tudathasadásosnak tűnik ez a blgobjegyzés, de akik ismernek, megértik: az élet szeret engem. Tegnap óta mondjuk ezt a halálról is elmondhatom, bár ezt a kapcsolatot nem ápolnám túlzottan. 2014. augusztus 17-én meghalt az Édesanyám. Na... hát akkor ezt is leírtam...…