Sok visszajelzést kapok, hogy szívesen olvassák az írásaimat és vannak, akik talán szeretik, de amikor rajonghatnékom van, az uncsi. MÁRAkinek... :-)

A mostani agymenésem négy nap summázata lesz... azt hiszem... vagy legalábbis így tervezem. Utólag már nem javítgatok rajta, úgyhogy majd a végén szembesülök a produktummal.

Az "emeletesség" régen kezdődött. 24 éve. Amikor a fekete-fehér lemezüket a kezembe vettem és végignéztem a borítón szereplő arcokat, akkor jött először az a gyomortájéki bizsergés. Ezek voltak a nővéválásom és a nemi identitásra ébredésem első pillanatai.

Így aztán természtesnek tűnt, hogy a Fiúk által szervezett táborozásra az elsők között jelentkeztem. Betty barátnőm partnerem volt. Ebben is.

Megérkezésünkkor már többen a panzióban voltak, sok mindenkit nem ismertem személyesen. Szokásos bemutatkozós, mindenkihezegykétkedvesszavas percek. 

Azt hiszem a tábori programokról nem is akarok írni. Inkább azokról az érzésekről, amik ebben a négy napban maguk alá gyűrtek.

Túl sok nő, túl kis területen mindig jelentős veszélyforrás... Nem volt ez másképpen most sem. 

Harsány vagyok, néha túl sok(k) is. Tudom. Próbálok visszahúzódni, meg nem folyton beszélni, de komoly erőfeszítés. Ilyennek születtem. Ez az álarcom. Jó kis álarc. Régóta viselem. Bevált darab. Azt a sok bizonytalanságot és könnyet legalábbis prímán eltakarja. Tőlem az szokatlan lenne. Az nem bárányannás. Bárányannának lenni egy 24 órás bohócorr... Én akartam így, nem hőbörgök hát.

Egyszer írtam a kedvenczenekar fórumára egy levelet - szerintem akkor is valami vihar volt arrafelé - és legbelül ezt érzem ma is: Mi nem barátok vagyunk a Zenekarral. Nem egy tőről fakadunk, és a múltunk is csak adott helyzetekre korlátozódik. Az, hogy egy tábort szerveztek nekünk, mert jó kis csapat vagyunk, nem ad okot arra, hogy egy bizonyos határt túllépjünk. Írom mindezt úgy, hogy senkit sem akarok bántani, mert egyrészt ki vagyok én, másrészt pedig az én millióezer hibámmal az utolsó legyek, aki mást kritizál. 

Az igyekezet, ahogyan a Fiúk mindezt kezelni próbálták, néha már szívszaggató volt. És a roham nem enyhült. Kicsit olyan volt mindez, mint a Benkő feleséget keres címet viselő médiakérdőjel. Egymást licitáltuk túl, nevetésben, beszédben, táncban, bármiben, mindenben. És eközben igenis ott voltak azok a "gyilkos" szemvillanások, ha idolunk éppen aznap reggelre, vacsorára mást választott asztaltársaságának.

Viták, sértődések, könnyes szemek. Újra jelzem, hogy én is mindezek részese voltam. 

Ami viszont elvitathatatlan, hogy voltak pillanatok. Ezt írhattam volna nagybetűvel is. Tehát voltak PILLANATOK. Amik miatt mégis azt gondolom, érdemes volt. Amikor ez a harminc ember egy szívdobbanás volt. Az új nóta bemutatója például az egyik csúcspont. A Geszti asszem ehhez (is) prímán ért. Hogyan lehet a harmincasok szívét úgy megcsavarni, hogy a csavarásból egy könnycsepp szülessen.

És hol van még akkor a házi koncert, a Gabika komponálása, a nevetés (Bébikém bocsi: röhögés) Öcsivel, a Keleoké, a Kisszabó mélyhangja, és a torna alatti beszélgetés Bével...

De nem csak a Zenekar miatt volt ez élmény. Zsófi, Csilla, Kriszta, Lujzi, Laura és Sárfiné olyat tettek, ami szintén könnyfakasztó volt, de abban a pár percben a nevetéstől! Sok munka, sok odafigyelés, apró részletekig eltalált karakterek. Akkor ott, új csillag született. Sárfiné! Illetve SÁRFINÉ! Bármikor megnézném a szólóját. Olyan profi, olyan zseniális, olyan jókedvrederítős, hogy elájulok. Őszinte szívemből örülök, hogy ismerem. MELLesleg. :-)

És a Fiúkat egy adósság biztosan nem bánthatja, hiszen szétosztották a szívüket közöttünk.